1. rész - Josh ismét bepróbálkozik

Eleanor szemszöge: 

- Verseny a nagy tölgyfáig? - kérdezem Carly-tól.
- Ó, persze! - vigyorog.
- 3, 2, 1, INDULÁS! - kiáltom.
Egyszerre lövünk ki, majd mind a ketten nyulakat meghazudtoló módon futunk a kijelölt célig. Hát, ez van, ha valaki halhatatlan, és szuper gyorsan tud futni.
- Nyertem! - kiáltok fel örömömben.
- Ó, ez nem igaz! Hányadszorra is győzöl le? - kérdezi nevetve drága barátnőm.
- Nem számolom, de 16 - legyintek.
- Én már túl öreg vagyok ehhez - mosolyog.
- Ó, a te 100 éveddel azért fiatalabb vagy, mint Clak - indulunk el a hatalmas, közös házunk felé.
A mi "klánunk" egy jó nagy villában lakik. Sok-sok győzködés után sikerült meggyőznöm a szüleimet, hogy ide költözzek. Persze Damien és Mark támogatása nélkül sosem sikerült volna.
- Ja, ő a legidősebb köztünk. Kereken 410 éves. De a klánon kívül biztos van idősebb is nála.
- Biztos.
10 perc elteltével megérkezünk a házhoz. Phoenix külvárosában, az erdő mellett van. Erre nem nagyon járnak emberek, tehát nem láthatnak meg minket. Clak és néhány klán béli már elég régóta itt él, viszont az nem mondják meg, mióta.
- Végre itthon. Álmos vagyok - dőlök le a kanapéra. - Többiek?
- Fogalmam sincs - rántja meg a vállát Carly. - De én lezuhanyzom, jó?
Bólintással jelzem, hogy vettem a lapot, Ő pedig felszalad az emeletre. Eltűnése után pár másodper múlva felkapom a távirányítót, és bekapcsolom a tévét.
Azonban semmi értelmes nincs az adókon. Hírek, Ezo tv, szappanoperák, hülye gyerekműsorok, Sportadó.
- Miért nem tudnak valami értelmeset adni az amerikai adók? - kérdezem magamtól.
- Sose adnak semmi értelmeset. Hidd el, én már csak tudom - hallom a hátam mögül.
- Mi a francot keresel itt? - állok fel, hogy szemtől szemben lássam Őt.
- Gondoltam meglátogatlak - vigyorog ravaszul.
- Ha azt hiszed, hogy át állok hozzád, akkor el is mehetsz - fonom össze a két kezemet a mellkasom előtt.
- Előbb utóbb úgyis belátod, hogy ott jobb helyed lenne - lép közelebb.
- Maradj távol tőlem! Én nem állok át a sötét oldalra. Fogalmam sincs, hogy ez neked miért jó. A halhatatlanokat elcsábítod egy jobb élet reményével, de mind csak a talpnyalóid lesznek.
- A legutóbb te sem tudtál ellenállni a csábításnak! - egész testével a falhoz szorít.
- Az akkor volt! Többet nem fog előfordulni - még magamat is nehéz meggyőznöm.
Szavaim ellenére még közelebb hajol az arcomhoz, és már csak pár centi választja el ajkainkat. Pont, mint két héttel ezelőtt.
- Hagyj. Végre. Békén - lököm el magamtól.
- Egyszer majd könyörögni fogsz nekem, hogy átléphess az Én oldalamra.
- Ó, arra várhatsz!
Mondani akar valamit, de ebben megakadályozza az, hogy a bejárati ajtó felől hangok ütik meg a fülét. Mérgesen fújtat egyet, majd a hátsó ajtó felé megy. Még int egyet, a szájáról pedig ezt olvasom le:
Még látjuk egymást! 
- Te meg kivel beszélgettél? - lép be a nappaliba Cody.
- Ó, senkivel. Szerintem kezdek bekattanni és magamban beszélek - hazudok.
A gondolataimat elzárom, nehogy valamelyikőjük is olvasni tudjon az elmémben. Még csak az hiányozna! Se szó, se beszéd felrohanok a szobámba, és ledobom magamat az ágyra.
- Ez nem lehet! - dühöngök.
Két hét. Két héttel ezelőtt sajnos nem voltam ilyen erős, és engedtem a csábításnak. Megcsókolt, én pedig visszacsókoltam. Megtettem. Hagytam, hogy levegyen a lábaimról. Azonban pár másodperc múlva rájöttem, hogy mit is tettem. Ellöktem magamtól, majd elrohantam.
Ó, hogy én mekkora egy hülye vagyok! Josh most már tudja, hogy van gyenge pontom. Addig meg nem áll, amíg az Ő oldalán nem tud.
Nem sokáig elmélkedem, mert megszólal a telefonom. Cher Lloyd - Swagger Jagger című száma megy maximum hangerőn.
- Szia, Damien! - szólok bele, miután meglátom a nevét a kijelzőn.
- Húgi! Mizu? Milyen az élet nélkülünk? - kérdezi és a hangjából azt veszem ki, hogy mosolyog.
- A szokásos. Voltunk kirándulni, vásárolni meg baseball-ozni. Jó az élet, de hiányoztok - mondom egy szuszra.
- Ezen tudok segíteni. Este jön Pattie néni, Paul bácsi, Chris és Julie.
- Ezzel arra akarsz célozni, hogy vacsira menjek oda?
- Kész Sherlock vagy! Hétre légy itt! Szia! - azzal ki is nyomja.
Óriási! Megint magyarázkodhatok anyunak, hogy miért nem eszek semmit. Már így is azt hiszi, hogy evészavarom van.
Na mindegy is! Ha egyszer oda kell mennem, akkor oda megyek. Valamennyi kaját letuszkolok, és már jövök is haza. Fura, hogy már ezt a helyet mondom az otthonomnak, de mit mondjak? Hiszen a szüleim meg fognak öregedni, meghalnak, én pedig örökké élek majd. Azonban, ami a legjobban fog fájni majd a bátyáim elvesztése lesz. Imádom őket, nagyon jó testvérek vagyunk. Legszívesebben átváltoztatnám őket, de ahhoz halál közeli élménybe kell, hogy kerüljenek.