Mostanában rengeteg novellát írok. Ezért úgy döntöttem csinálok egy külön blogot, ahol ezeket leírom. Ha van kedvetek kukkancsatok be és írjatok komit! :)
És ha akartok kérdezzetek itt:
A történetről, rólam. Bármiről. :D
2012. szeptember 30., vasárnap
2012. szeptember 29., szombat
Díj
Köszönöm szépen a díjat a http://kulonoselet.blogspot.hu/ oldalnak.
Pár dolog, ha megkapod:
~Küld el a díjat 4 blognak!
~Küld nekik értesítést, hogy megkapták ezt a díjat!
~Válaszolj a feltett kérdésekre!
~Akiknek elküldted a díjat, írj egy kis kommentet, hogy miért tetszik a design(kinézete a blognak)!
~Tedd ki a díjnak a képét!:)
Ui.: Egyáltalán nem a blog témája, lényege a fontos, hanem a kinézet miatt van a díj.Szóval ha nem olvasod az illetőt, sem baj, mert csak a kinézetről szól az egész!:)
Kérdések:(a designről):
Rendelted vagy te csináltad? Rendeltem, fent megvan, hogy kitől. :D
Ha te csináltad, akkor milyen programmal? -
Te meg vagy elégedve vele, vagy javítanál rajta így utólag? Tökéletesen megvagyok elégedve. ;)
Akiknek küldöm:
One Direction+one: Nagyon tetszik a fejléc és a sztorinak is nagy rajongója vagyok! :D
Before you leave me today: A kinézet mindig nagyon tetszik és a történetet is olvasom az elejétől fogva. :D
London, Baby: A kinézet nekem nagyon bejön. A blogot meg nemrég kezdtem el olvasni, nagyon tetszik. :D
Who do you think you are: Két kedvenc egy fejlécen, nagyon cool. :D A történetet is imádom.
16. rész - A park egyik fájánál
Eleanor szemszöge:
- Ne! Ne, ez nem lehet! - rogyok könnyek közt a földre.
(pár órával ezelőtt)
Azt hiszem végre minden a normális kerékvágásban megy. Tegnap sikerült beszélnem mindenkivel és semmi bajuk velem. Még Dylan-nek sem. :D
- Én... ööö... beszélhetnénk? - lépek Dyl mellé.
- Persze - mondja, majd kimegyünk a kertbe.
Leülünk a nagy diófa árnyékába, én pedig rögtön a mondandóm közepébe vágok.
- Tudom, hogy nem mondtam el neked azt, hogy mi a problémám. Tudom, hogy nem kellett volna hallgatnom. Azzal is tisztában vagyok, hogy nagyon csalódtál és most azt hiszed, hogy Josh győzött. És azzal is, hogy már biztos nem akarsz együtt lenni velem - magyarázok.
- Mi? - néz rám kikerekedett szemekkel. - Honnan veszed ezt? Igen, kissé rosszul esett, hogy nem kértél segítséget tőlem, de... elmegy. Nem hiszem azt, hogy ő győzött, nem is fogom. És mondtam én egy szóval is, hogy nem akarok veled lenni?
Megrántom a vállamat, mire felnevet. Majd megcsókol.
- Eleanor! Van kedved eljönni futni? Mint a régi, szép időkben? - lép be a szobámba Matt.
- Hogyne! Csak gyorsan átvedlek - mosolygok rá.
Matt lemegy, én meg villámgyorsan átöltözök. Felkapok egy széthasznált kék Converse cipőt, majd a zenelejátszómmal együtt lefutok a nappaliba.
- Induljunk! - mondom.
Elindulunk, normális emberi tempóban haladunk, mígnem a park egyik elhagyatott részére nem érünk.
Gyorsítunk, azonban egyikőnk sem fárad el. Ez nálunk a normális.
Már éppen befejeztük volna a mai futást, és indultunk volna haza, amikor meglátok valamit, amit nem szerettem volna.
Rémült arccal, remegő kézzel lépkedek a fához, majd amikor odaérek sírva rogyok a földre.
- Ne! Ne, ez nem lehet!
A holttest mellett egy cetli van, egyből felismerem a kézírást.
Stefan-t nem találtam, de szerintem ő is megteszi. Ő olyan volt neked, mintha az apád lett volna. Az igazi nem lehetett volna veled az örökkévalóságig, de ő igen. Hát akkor ő se legyen! Josh
Zokogva borultam Zack holttestére. Josh-nak igaza van, ő olyan volt nekem, mint egy második apa. Aki velem lehetett volna, ellátott volna tanácsokkal mindig, de... de megölte.
- Az a szemét megölte! - kiáltottam fel.
Matt megölel, majd csitítgatni próbál.
- Hívjuk a többiket. El kell innen vinnünk, különben az emberek még rájönnek, hogy mik vagyunk - mondja.
***
- Nyugodj meg, minden rendben lesz. Megtaláljuk Josh-t és megfizet ezért - ölel át Dylan.
- De Zack-et nem tudod feltámasztani - nézek rá könnyes szemmel.
- Nem, de meg tudom leckéztetni a gyilkosát. Hogy egy életre megtanulja, téged ne bántson.
- Köszönöm - bújok hozzá.
Carly szemszöge:
- Erre vajon miért volt szüksége? - kérdezem.
- Nem tudom, talán üzenni akart valamit - rántja meg a vállát Stefan.
- Mit? - kérdezi Clark.
- Talán azt, hogy vele nem packázhat senki, Eleanor-t meg mindenáron meg akarja szerezni magának. Azért is le akarja győzni Dylan-t - mondja Mark.
- Igazad lehet! - bólintok.
Josh szemszöge:
(még Zack halála előtt)
- Lassú vagy! nem iszod az elixírt, egy másodperc alatt végzek veled - nézek Zack-re.
- És miért is ölnél meg? - kérdezi.
- Mert sokat jelentesz El-nek. Belehalna a fájdalomba, ha elveszítene. Elveszítené a fejét, így végre megkaphatnám - vigyorgok. - És mert megölted az apámat!
- Nem volt más választásom..... rossz volt, olyan, mint te.
- De nem bántott embereket! - keltem ki magamból.
- Még - suttogta.
Elővettem a kést, és egy szempillantás alatt a szívébe szúrtam.
- Remélem valami alacsonyrendű gügyögő, ordító csecsemőként születsz újjá! - mormoltam.
A holttestet egy fa tövébe húztam, majd egy cetlit írtam. Tudtam, éreztem, hogy Eleanor erre fog járni, és észreveszi.
2012. szeptember 22., szombat
15. rész - Újhold
(két héttel később)
Eleanor szemszöge:
2012. aug. 30. - Az újhold napja
Kedves Naplóm!
Végre eljött az én napom. Ma van újhold. Ha mindent jól csinálok sikerülhet. Véget vethetek ennek az egésznek. Vissza mehetek oda, ahova tartozom. Haza.
Ugyanis két hete Zack-nél lakom, nem merek hazamenni. Dylan minden bizonnyal utál, a bátyáim csak annyit mondanának, hogy: "Nem ismerünk rád Eleanor!". Carly lenne az, aki mellettem állna, Cody csak csodálkozna és azt hajtogatná, hogy: "Ezt nem hiszem el!". A többiek meg..... á nem is tudom! Hisz csupán Clark és Carly tudnak a kötésről.... vagy már mindenki?
Minden esetre az estére kell koncentrálnom! Ma minden megváltozhat... véget érhet egy rémálom.
Becsukom a naplómat, majd a táskámba süllyesztem. Felpattanok a padról, ahol eddig ültem és körülnézek. Errefelé nem nagyon jár senki. Kihalt, békés környék. A napjaim nagy részét itt töltöttem, csak aludni mentem Zack-hez.
Lassan elkezdek sétálni, hogy átöltözzek és összeszedjem a szükséges dolgokat. A zenelejátszómban Alexandra Stan - Lemonade című száma megy.
Útközben még egyszer végiggondolom a tervet, majd a házhoz érve bemegyek.
A ház kívülről elég életveszélyesnek látszik, de valójában nem az. Gyönyörű, új bútorok, vadi új lambéria és csempézés. Akárhányszor belépek, el sem tudom képzelni, hogy ez a ház nem valami szépen néz ki kívülről.
Tévé nincs, Zack feleslegesnek tartja és azt mondja használni sem tudná.
Felrohanok a "szobámba" és előveszek egy fehér ruhát.
Összeszedtem az előkészített cuccaimat és már mentem is. A szertartáshoz egy közeli tónak a partját választottam. Nem sokan járnak arra, főleg nem éjszaka.
- Hova-hova? - állít meg az ajtóban Zack.
- Újhold van. A szertartás... tudod - mondom.
- Sok sikert! - mosolyog rám.
- Köszönöm.
***
- Csak sikerüljön - suttogom.
23:00 van. Mindent előkészítettem. Mindent, ami szükséges.
Egy rózsasziromkör közepén ülök, a vérem és Josh vére(a legutóbbi szertartásból maradt hátra)egy kis üvegcsében, már csak a megfelelő időt kell megvárnom.
Sikerülnie kell!
Cody szemszöge:
- Szerinted sikerül neki? Mármint rájönni, hogy a szertartás önmagában nem elég? - kérdezem Carly-tól.
- Okos lány. Hiszem, hogy sikerül majd neki.
- Én is. Csak... féltem. Nekem ő olyan, mintha a húgom lenne. Sok mindenen kellett és kell majd keresztülmennie, hogy boldogan éljen - sóhajtok.
- Az örökkévalóságig - mondjuk egyszerre.
Eleanor szemszöge:
És végre 23:11 van.
Az Istenek hatalmas erejét kérem,
segítsenek nékem.
Oldják fel a varázslatot,
mely megkeserített oly sok napot.
Vegyék le a kötést-igét,
had érezzük a szabadság ízét.
Elmondom a varázsigét, majd az összekevert vért magam köré öntöm. Felállok, és ruhástól a tóba ugrom. A vize kissé hideg, de érzem, hogy megtisztulok. Érzem, hogy sikerült.Azt hiszem sikerült legyőznöm/megölnöm/levernem a szörnyet. A sötét oldalamat.
- Köszönöm! - suttogom az égre nézve.
***
Egy hatalmas ásítás kíséretében kelek fel az ágyamról. Megdörzsölöm a szememet, és ekkor jutnak eszembe a tegnap történtek. Hirtelen azt hiszem ez csak egy álom volt, valójában még nem tisztultam meg.
De meglátom a vizes cuccaimat, a kést, amivel vért vettem magamtól és a kis üvegcsét.
Mosolyogva öltözök át, és rohanok le a konyhába.
- Zack! Zack! - kiabálom. - Hol vagy?
Azonban semmi válasz. Csupán megrántom a vállamat, sokszor csak úgy eltűnik. Fura egy férfi. Még azt se tudja senki, hogy mennyi idős. Mióta halhatatlan.
Megreggelizek, összepakolom azt a néhány ruhát, amit idehoztam és írok egy cetlit. Biztos látom még, de azért tájékoztatom, most már nem itt lakom.
Köszönök mindent. Remélem lesz alkalmam meghálálni a támogatást, a biztatást és azt, hogy itt lakhattam. Ha van időd keress fel!
Hiszen én sose tudom mikor hol vagy. :)
Eleanor
A cetlit leteszem a konyhaasztalra, majd el is indulok. Egyenesen az erdő széli házunk felé. Mikor odaérek remegő kézzel nyitok be. Bizonyára még mindenki alszik. Még csak reggel 9 van. A táskámat leteszem a nappaliba, a cipőmet lerugdosom magamról és azt is a helyére teszem.
- El! - hallom meg Damien hangját.
Megfordulok, és a nyakába vetem magamat.
- Hiányoztál! - suttogom.
- Miért mentél el? Hmm? Miért nem engedted, hogy segítsünk? - néz a szemembe.
- Mert ezt egyedül kellett megtennem. És sikerült... azt hiszem... remélem.
- Ennek örülök - ölel magához. - De mégis hol voltál 2 héten keresztül?
- Egy kedves barátomnál. Egy öreg barátnál - mosolygok.
2012. szeptember 14., péntek
14. rész - A béke temploma
Eleanor szemszöge:
Már sehová nem mehetek. Nekem már nem való ez a bolygó. Ó, de jó lenne most elmenni a Fénybirodalomba. De nem mehetek... elvesztem.
Haza nem akarok menni, a többiek úgyis csak lenéznének. Anyáékhoz sem megyek, mert Damien és Mark sokat járnak oda. James-hez egyszer már bekéreszkedtem, más hely nincs. Másom nincs.
Éppen a könnyeimet törölgettem, amikor megjelent előttem egy hosszú, fehér ruhát viselő barna hajú kislány.
- Miért szomorkodsz? - lép mellém.
A hangja olyan angyalian cseng. Olyan ismerősen.
- Á, te ezt úgysem értenéd - legyintek szipogva.
- Hát... azért próbáljuk meg.
- Aranyos vagy, hogy próbálsz vigasztalni, de te nem érted ezt.
- Hidd el, jobban értem, mint te, Eleanor - mondja.
- Ho... honnan tudod a nevemet? - nézek rá kikerekedett szemekkel.
- Egy a lényeg, ne add fel! Ha megleled a béke templomát, minden rendben lesz. Küzdj, légy erős! - szorítja meg a kezemet, majd eltűnik.
Pislogás nélkül meredek arra a pontra ahol pár másodperce a kislány állt. A béke temploma? Na ez vajon mit takar?
Clark biztos tudná, ő olyan okos meg bölcs. De hát ő kilőve..... Zack! Talán ő tudhatja?
Amilyen gyorsan csak tudok a régi, rozoga házhoz sietek. Reménykedve kopogok be.
- Itt vagyok - hallok meg a hátam mögül egy mély hangot.
Ijedtemben ugrok egyet, de megfordulok.
- Azért ennyire nem lehet ijesztő - kacag Zack.
- Ó, maga az! Én.... segítségért jöttem - dadogok.
- Mit szeretnél tudni, gyermekem? - mosolyog rám.
- Egy kislány odajött hozzám és azt mondta ha meglelem a béke templomát minden rendben lesz az életemben. Hol találom ezt a templomot?
- A Fénybirodalomban van.
- Mi? Miért pont ott? Én oda nem mehetek! - rogyok le a földre.
- Miért ne mehetnél? Az a te otthonod is - ül le mellém Zack.
- Mert... mert Josh megtámadta a báty... Stefan-t én pedig megvédtem. Azzal, hogy elmentem vele a Sötét birodalomba. Száműzött lettem - sírok.
- Dehogy lettél az! - ölel meg. - Te nem átálltál, te megvédted Stefan-t, mert az hitted a testvéred. Képes lettél volna meghalni érte, mert sokat jelentett neked. Csak az lesz száműzött, aki önszántából gonosz akar lenni. Te még mindig a Fénybirodalomhoz tartozol.
Felcsillan a szemem. Az elmúlt két napban először örülök valaminek.
- És pontosan hol is van a béke temploma? - állok fel.
- Arra neked kell rájönnöd.
***
Annyira jó újra itt lenni, újra boldognak lenni. Itt, ha csak egy kis időre is, de elfeledhetem a hibáimat, a gondjaimat.... Josh-t.
Fogalmam sincs, merre keressem a béke templomát, de úgy érzem a közelben lesz. Valami mintha hívna oda, valami különleges erő.
- Eleanor! De jó, hogy itt vagy! - lép elő a bokrok közül ugyan az a kislány, mint aki a Földön is odajött hozzám.
- Te? Mit keresel itt? Halhatatlan vagy? - kérdezem csodálkozva.
- Igazából szellem. Ide nem csak a halhatatlanok, a jó szellemek is járnak. A nevem Elizabeth. Én leszek a segítőd - mosolyog rám.
- Segítő? Miért? És miért pont te? Egy 7 éves kislány? Honnan vagy ilyen ismerős? - zúdítom a nyakába a kérdéseimet.
- Lassabban! - nevet fel. - Igen, a segítőd. Azért kellek neked én, hogy melletted álljak, a jó útra tereljelek és hogy segítsek, bármi bajod is van. Mert ismerlek, jobban, mint hinnéd. Már 17 éve követem az életedet. Hogy honnan lennék ilyen ismerős? Carly halott húga vagyok - fogja meg a kezemet.
- Mi????
- Úgy van, gondolom nem nagyon beszélt rólam. Szegény, nagyon-nagyon szomorú volt. Évekig gyászolt. Ezért is örülök neki, hogy rátalált Cody-ra. Vele végre boldog. Na, de térjünk vissza a te életedre. Meg kell keresnünk a béke templomát - kezd el húzni valamerre.
- De honnan veszed, hogy arra van? - kérdezem.
- Hahó! Én már 97 éve itt vagyok, biztos jobban ismerem a helyet, mint te.
- Miért nem léptél tovább? - kérdezem pár perc csend után.
- Mert van egy elintézetlen ügyem - néz rám komolyan.
***
- Ez csodálatos! - nézek fel a templomra.
- Ugye? Én 97 éve minden nap látom, de mindig elkápráztat.
- Akkor? Bemegyünk? - lépek fel az első lépcsőfokra.
- Én nem. Csak te. Ide egyedül kell bemenned... sok sikert! - ölel meg. - Most eltűnök, de mire kijössz visszatérek.
Miután Elizabeth elmegy, kissé bátortalanul lépkedek felfelé. 50 lépcsőfok után a hatalmas ajtó elé érek. A szívem a torkomban dobog, a kezem remeg, de benyitok.
Hatalmas a helyiség. Igazából nem is olyan templom féle. Jobban hasonlít egy múzeumra. Sok-sok kép, könyvek. Megjelenik előttem egy vörös nyíl és egy nagy, fehér ajtóra mutat. Nem értem ezt az egészet, de bemegyek, lesz ami lesz.
A szoba fehér, csakúgy, mint az egész épület. A közepén pedig egy emelvényen egy könyv van. Felette az én képem.
Az emelvényre lépve fellapozom a könyvet. Semmi nincs benne. Csupán az elején ennyi:
Kérdezz valamit, a könyv megadja a választ!
- Hogyan győzzem le a szörnyet? Aki Josh-hoz köt? - kérdezem hangosan.
Az egyik oldalon betűk jelennek meg.
A szörny nem valaki, aki Josh-hoz köt. A szörny te vagy. Mindenkinek van sötét oldala, a tied ahhoz a fiúhoz köt. Magadat kell legyőznöd, hogy újra a régi életedet élhesd! Újholdkor végezd el a szertartást újra, és sikerülhet! Győzd le magadat!
2012. szeptember 12., szerda
13. rész - Majdnem....
Eleanor szemszöge:
- Léptem sétálni! Majd jövök - mondom a többieknek.
Felkapom a Converse cipőmet, majd elindulok. Gyönyörű, augusztusi idő van. Mosolyogva sétálgatok csak úgy, céltalanul. Szerelmesek sétálgatnak kézen fogva, ideges autósok dudálnak és egymást szapulják, kisgyerekek akik a szüleikkel sétálnak és a kezüket fogják, nehogy elvesszenek, idős nénik és bácsik akik egy botra támaszkodva csoszognak, biciklisek, munkába siető felnőttek. Ez Phoenix. :)
Boldogan járok-kelek egészen addig, amíg egy ismerős helyre nem jutok. Talán ide akartam jönni? Talán ez volt a célom?
Nem akarom, hogy az érzések eluralkodjanak rajtam, de gyenge vagyok. A szörny győzedelmeskedik és becsengetek. Josh-hoz.
- Szia! - nyitja ki az ajtót és alaposan végigmér. - Valahogy számítottam rád.
- Csak azt a hülye könyvet hoztam el neked, amit Carly "kölcsönvett" - kiveszem a táskámból a vastag, poros kötetet és átnyújtom neki.
- Én is ezt mondanám - mosolyog gúnyosan.
Egy gyilkos pillantással ajándékom meg és se szó, se beszéd a nappaliba megyek, majd leülök.
- Tulajdonképpen miért jöttél? Tudod nincs sok időm - suttogja a fülembe.
Próbálom kordában tartani magamat, de egyszerűen nem megy. A szívem a torkomban dobog, és csak egyvalami lebeg a szemeim előtt: AKAROM ŐT!
Josh végigsimít a kezemen és kész, vége. Elborul az agyam. Felé fordulok, és az elmúlt három hét után én csókolom meg őt.
Nem haboz, visszacsókol és magához húz. A bölcsebbik felem megálljt parancsol, de tudom, ebben a helyzetben biztos, hogy nem engedelmeskedek neki.
Egyre jobban belemerülünk a csókolózásba és egy pillanatra sem engedjük el a másikat. Josh eldönt a kanapén és fölém hajol.
~ Eleanor Marie Knight! Ez nem te vagy, ÁLLJ LE! - hallok meg egy hangot a fejemben.
~ Ugyan, most végre teljesülhet a vágya, az, amire oly régóta várt - "mondja" egy másik hang.
Engem viszont hidegen hagy mind a kettő. Önkívületi állapotban vagyok és nem szándékozom abbahagyni.
Josh lehámozza rólam a pólómat. Nem ellenkezem. Mikor lekerül rólam az amerikai zászlós felső elkezdem kigombolni az ingét.
Alig pár perc múltán már már csak fehérnemű van rajtunk. Josh pedig elkezdi kikapcsolni a melltartómat.
Mark szemszöge:
- Tudjátok mi jutott eszembe? - közbenézek, majd tovább beszélek. - Eleanor egyszer azt mondta, hogy: Bárcsak lenne ellenszer! Nincs?
- 410 éves vagyok és még sosem hallottam ilyenről - mondja Clark.
Mindenki kérdőn néz Stefan-ra.
- 512 vagyok és nem, én sem hallottam ilyenről - rántja meg a vállát.
- De ha lenne is, mi lenne velünk? Aki elmúlt már legalább 60, azzal mi lenne? Öregként térne vissza a halandó élethez? - kíváncsiskodom.
- Ki tudja! Soha nem próbáltam. És nem is kell, nekem éppen jó ez az élet. Miért is érdekel téged ez annyira? - vonja fel a szemöldökét Cody.
- Csak úgy. Kíváncsiság. Tudod, Knight vagyok.
- Hé, ki tudja hol van El? - lép be a nappaliba Matt.
- Elment sétálni, úgy egy órája. Miért? - néz rá Roberta.
- Á, csak együtt mentünk volna futni. Eleanor így vezeti le a fölösleges energiáját. Sőt, mostanában még sziklát is ugrik - ül le mellém.
Egy emberként kérdezzünk tőle, hogy: "Mi?".
- Szikla. Leugrik róla. Jó mókának véli - mondja mosolyogva.
- El sziklát ugrik? Ú, tényleg sok fölös energiája lehet.
Egy darabig csendben ülünk, de aztán Carly hirtelen felpattan.
- Mi az? - áll fel Cody is.
- Eleanor. S.O.S. telepatikus üzenetet küldött. Majdnem hibát követett el.....
Eleanor szemszöge:
Akkor döbbenek rá. Akkor esik le, mit csinálunk. Gondolatban adok magamnak egy jó nagy pofont, de inkább Josh-ra koncentrálok.
Megfogom és ellököm magamtól. Jó erősen, a falnak csapódik és a földre esik. Nem ijedek meg, hisz nem eshet baja halhatatlanként.
Szitkozódom egy sort, majd összeszedem a ruháimat és felkapom őket. Josh mérgesen pillant rám és feltápászkodik a földről.
Mielőtt elkapna kirohanok a házból. Viszont egy mondatot még hallok:
- Jössz te még az én utcámba!!!
Az a gondolatban magamnak adott pofont most igazából is megadom magamnak. Sőt, kettőt is. Így talán visszatér az ép eszem!
Könyörgöm, majdnem lefeküdtem vele! Majdnem odaadtam magamat Josh-nak. Azt hittem akkor lett vége a világnak, amikor halhatatlan lennem? Vagy akkor, amikor a kötés balul sült el? Vagy esetleg akkor, amikor Fénybirodalom száműzöttje lettem? NEM! Akkor lett volna vége, ha azt tesszük.
Legalább időben magamhoz tértem. Talán most sikerült felülkerekednem a démonomon. Most sikerült..... de mi lesz később? Ha eddig eljutottunk bármi megtörténhet. Még az is.
Magamat szapulva küldök egy S.O.S. telepatikus üzenetet Carly-nak. A parkban leülök egy padra és lehajtott fejjel várom a barátnőmet. Most HATALMASAT csalódtam magamban!
2012. szeptember 11., kedd
12. rész - Delilah igazi élete
Eleanor szemszöge:
- Stefan! - rohanok a nappaliba.
Az említett személy felkapja a fejét és kérdőn néz rám. Az ölébe dobom a könyvet és megkérem, hogy lapozzon a 14. oldalra.
- Ööö.... én.... ez..... - makog.
- Mi az, amit nem mondasz el nekem? - vonom fel a szemöldökömet.
- Stefan! Kérlek, ez fontos. Eleanor-nak - mondja Carly.
- Kitől volt a gyerek? Hm? - dobolok az asztalon a körmömmel.
- Eleanor, az az életed nem olyan volt, mint amilyennek megláttad. Az elméd csupán egy szép emlékké tette. Az a rész, ami Delilah-ból maradt benned nem akarta, hogy tudd mit éltél át. Te nem voltál vér szerinti Woodville. Az erdő szélén találtunk, még csecsemőkorodban. A szüleim úgy neveltek fel, mintha a sajátjuk lennél. Senki nem tudott arról, ki is vagy valójában.
- Mi? És ezt miért nem mondtad? Hm?..... De a könyvben az van, hogy Josh Woodville-ék leszármazottja - szólal meg Cody is.
- Hát persze! Azt hitték, hogy az vagyok - mondom neki.
- Igen ezért. A gyereket úgy neveltük fel, hogy mások azt higgyék, apáé és anyáé.
- Ki volt az apja? - teszi fel az utolsó, minket foglalkoztató kérdést Dylan.
Stefan lehajtja és nem akar válaszolni. Én valahogy érzem, hogy itt egy nagy dolog van leleplezendőben.
- Kérlek, ez nekem elég fontos! - guggolok le elé.
- Te nem voltál Woodville, de én igen - mondja.
Hirtelen fogalmam sincs, miért mondja ezt. Ezt eddig is tudtuk, könyörgöm! De aztán leesik. Koppan! A baba édesanyja egy árva, befogadott lány. Az apja viszont..... ő egy nagybirtokos fia, egy Woddville. STEFAN! Szóval akkor ő vér szerint az, akinek mondják, mégpedig az apja jóvoltából.
- Ezt most nem mondod komolyan, ugye? Nem mondod, hogy TE voltál az apja??? - kiáltok rá.
- De. Én. Sajnálom, hogy nem mondtam el! - suttogja.
- Hány éves voltam? Mikor a baba.....
- 14.
Rajtam kívül Dylan, Cody és Carly vannak még sokkos állapotban. Leesett állal merednek a kanapén ülő, lehajtott fejű fiúra. A gondolataikból kiolvasva ők is kibuktak kissé.
Haragudni szeretnék, mert átvert. Nem mondta el, azt, amit én nem tudtam. Részben hazudott is, nem? De nem tudok haragudni rá.... valahogy nem megy.
- És.... mesélsz nekem róla? - fordulok felé.
- Mason Woodville volt a neve. Rettentően aranyos kisfiú volt, imádott téged. Nagyon sokat voltatok együtt, de amint Henry megjelent inkább a szerelem kötött le, nem a gyerek. Ezentúl a legtöbb időt anya volt vele, meg Rosalie, a nővérem. Teljesen elhidegültél Mason-tól, nem törődtél vele....
- 14 voltam az isten szerelmére! Mit csináltam volna? - kérdezem.
- Csak ő maradt nekem, azután, hogy meghaltál. Rád emlékeztetett. De ő is meghalt. Szerettem volna megmenteni, halhatatlanná tenni, de már késő volt. Katherine elég sokáig vigasztalt, de nem ért el vele semmit. A szerelmemet is ellöktem magamtól, mert egyszerűen nem bírtam. A fájdalom, mintha szétfeszített volna belülről - magyaráz.
- Szerelmes voltál Delilah-ba, de ezt még magadnak sem akartad bevallani - mondja elgondolkodva Clark.
- Igen, így volt. Mason halála után magamba zuhantam. 1604-ig bolyongtam, nem találtam a helyem. Aztán valahol a későbbi New York területén kötöttem ki és remeteként éltem.
***
A szobámban, az ágyamon ülök és a hallottakat emésztem. Delilah Woodville nem is volt Woodville, 14 évesen édesanya lett, Stefan szerelmes volt belé(és ki tudja? lehet, hogy még most is az!), ő és ez a személy én voltam! Előző életemben!
- Eleanor, bejöhetek? - kopog az ajtómon Stef.
- Gyere! - sóhajtok.
- Szeretnék elmondani valamit. Én őt, Delilah-t szerettem, nem téged. Te újjá születtél, már nem ő vagy.
- Értem, Stefan! - állítom meg, mielőtt kimenne.
- Igen? - mosolyog rám.
- Mesélj nekem Mason-ről.... kíváncsi vagyok milyen kisfiú volt - kérem meg.
- Szívesen.
Az író szemszöge:
1518. november 11.:
- Kisfiú! - fogja meg az újszülöttet Rosalie.
Delilah mosolyogva néz a csöppségre. Az ő kisfia, az ő vére.
- Mi legyen a neve? - fordul Stefan a kismamához.
- Mason Woodville, már régen gondolkodtam rajta. Valahogy éreztem, hogy fiú lesz.
Rosalie és az édesanyja megmosdatják és bebugyolálják a kisfiút és a szülőknek adják.
- A szeme a tied - néz Del-re Stefan.
- Ha felnő biztos olyan lesz, mint te - mondja a lány, és magához öleli Mason-t.
A családi idill ellenére Del továbbra sem szerelmes Stef-be. Csupán a gyermeke édesapjaként tekint rá.
- Olyan, mint egy angyal. Egy földre szállt angyal - simít végig a baba arcán Rose.
- Megígérem, hogy mindig veled leszek. Itt, és az örökkévalóságban - suttogja Delilah.
2012. szeptember 9., vasárnap
11. rész - Leszármazott
Sziasztok! Ha van kedvetek nézzetek be a másik blogspot-os blogomba: http://jennaelizabethcollins.blogspot.hu/ :)
Eleanor szemszöge:
- Én melletted leszek. Segítek legyőzni őt - mondja, majd újból megcsókol.
(fél órával ezelőtt)
- Na, milyen döntést hoztál? - kérdezi Cody.
- Köszönöm, hogy segítetek. Azonban a harcot a szörny ellen nekem kell megvívnom - mosolygok rá.
- Menni fog?
- Remélem.
Azonban, mielőtt végleg kitörlöm az életemből a Josh-hoz kötő szörnyet, el kell intéznem valamit. Ami nem várhat. Felsétálok a 2. emeletre és a legelső szobába kopogok be.
- Gyere!
Belépek, és amint megpillant rám mosolyog. Leülök mellé az ágy szélére és belevágok a mondanivalómba.
- Dylan nekünk..... egy érdekes múltunk van. Egy közös múltunk. Amit sose változtathatunk meg, sőt én nem is akarom megváltoztatni. Szerettelek. Mindennél jobban, kész lettem volna Josh-al is szembe szállni. De ő megölt téged. Én pedig nem láttam értelmét az életemnek nélküled. Azért lettem öngyilkos mert veled akartam lenni ott fent. De nem..... 500 év kellett, hogy újra találkozzunk és befejezzük azt, amiért újjászülettünk. Lehet, hogy eleinte nem tudtam, hogy ki is vagy, de most már tudom. Beléd szerettem, vagy nem is. Talán ez az érzés 500 éven keresztül velem volt. Akárkiként születtem újjá az évek során, én rád vártam. Most pedig itt vagy.... te is és én is. Nem tudom, te hogy érzel irántam, bármit is fogsz mondani, engem nem érdekel. Csak szerettem volna, hogy tudd.
- Eleanor - néz a szemembe - ,én is csak rád vártam. 5 évszázadon keresztül. És végre megtaláltalak.
Végigsimít az arcomon, majd közelebb húz magához. Pár centire megáll az arcom előtt, várva a reakciómat. Én csak bólintok egyet, mire megszünteti a köztünk lévő távolságot.
A nyaka köré fonom a karomat és úgy csókolok vissza. És végre érzem őt..... annyi idő után végre megint vele vagyok. És ezt senki nem akadályozhatja meg, még a szörny sem.
Levegő hiányában elválunk, de azt is csak pár pillanatra.
- Én melletted leszek. Segítek legyőzni őt - mondja, majd újból megcsókol.
Stefan szemszöge:
- Delilah Woodville..... utálhatta a nevét - röhög fel Mark.
- Akkoriban ez elég gyakori név volt, és imádta - mondom.
- Mesélsz nekünk róla? Az életéről? - kíváncsiskodik Damien.
- Aha. Szívesen. Imádott élni, szinte mindig csak mosolygott. Gyönyörűen festett, a házunkban lévő képek nagy részét ő csinálta. Beleszeretett a szomszéd birtokos fiába, Henry Talbot-ba. 3 éven keresztül voltak együtt és nagyon úgy tűnt, hogy együtt akarják leélni az életüket. Azonban egy este minden megváltozott. A húgom már nem szerette annyira Henry-t. Bált rendeztünk és Richard Ferrers-t is meghívtuk rá. Ott találkoztak először és egyből beleszerettek egymásba Delilah-val.
- A húgunk egy szerelmi háromszögbe keveredett? Két férfit bolondított magába?! Tyű! - mondja Mark.
- Hát.... végtére akkor nem a húgotok volt. Akkor teljesen más volt, mint most.
Carly szemszöge:
- Eleanor! Dylan! Gyertek le! - kiáltok fel.
Pár pillanat alatt lent is vannak. Éljen a szuper gyorsaság! ;)
- Mi olyan sürgős? - kérdezi El.
- Ezt nézd, mit találtam! - tolok elé egy ősrégi könyvet.
Végigsimít a borítóján és kíváncsian kinyitja. A sorokat gyorsan olvassa, látom a szeme gyors mozgásából. Mikor végez, sokkos állapotban néz rám.
- Ez lehetetlen! - motyogja.
- Pedig nem az! Oda van írva, láthatod.
Dylan nem érti miről beszélünk, ezért kikapja Eleanor kezéből a könyvet és ő is elolvassa.
- Mi????????? - kiált fel.
- Hol találtad? - ébred fel a sokkból El.
- Josh-ék házában. Bazinagy könyvtáruk van! Ott volt. Megéreztem, a könyv szinte beszélt hozzám.
- Ezt még mindig nem értem.... Delilah 19 évesen halt meg. Hogy lehet Josh az ő leszármazottja? - kérdezi Dyl.
- Na, erre El-nek kéne rájönnie. Végül is ő volt Delilah - biccentek a barátnőm felé.
Eleanor lehunyja a szemét és a könyvre teszi a kezét. Erősen koncentrál, majd végül ránk néz.
- Delilah Woodville-nak volt egy gyereke. Aki nem Henry-től született..... és nem is Richard-tól. Valami ismeretlentől.
- De ezt Stefan miért nem mondta? - veszem magamhoz a könyvet.
- Hát, egy biztos. A Woodville család titokzatosabb, mint hittem - mondja Dylan.
2012. szeptember 7., péntek
10. rész - A szökött száműzött
Eleanor szemszöge:
Még most sem bírom felfogni, hogy mit tettem. Ilyenkor jönne jól nekem egy időgép! De nincs!!! Ó, hogy én mekkora egy hülye vagyok!
Most én lettem a szökött száműzött. Ugyanis Fénybirodalomból száműzettem magamat a Sötét birodalomból meg valahogy sikerült megszöknöm.
Gratuláció, Eleanor! Most hova a fenébe menjek? Haza? Oda tuti nem! Anyuékhoz? Á, ott a bátyáim rám találnak!
Egyetlen egy választásom maradt. Felpattanok az egyik padról és elindulok.
Egy óra séta után
- Eleanor! Hát te? - lép ki a házból Mrs. Wilson.
- Jó napot! James-t keresem, itthon van?
- Igen, gyere csak beljebb!
- Köszönöm.
Belépek a házba és csak mosolyogni tudok. Sok emlék fűz ide, de még több az említett fiúhoz. Az édesanyja felkiabál neki, ő pedig azonnal lesiet. Nem érti, hogy miért vagyok itt, de szorosan megölel, majd megpörget a levegőben.
- El! Hát téged meg mi szél hozott errefelé? - kérdezi.
- Nagyon-nagyon szükségem lenne a segítségedre!
- Mondd!
Damien szemszöge:
- Tehát? Hol keressük? - kérdezem türelmetlenül.
- Ha elment Josh-al, akkor sehol. Mi nem mehetünk oda - mondja Cody.
- Akkor mégis mi legyen?
- Damien! El már nagylány! Biztos tud magára vigyázni - próbál megnyugtatni Mark.
- Sajnos ez nem teljesen igaz. Ha Josh közelében van, elveszíti az önkontrollját - szólal meg Carly.
- Miért? - kérdezzük egyszerre.
- Ez hosszú.... annyi a lényeg, hogy sürgősen meg kell találnunk.
- Oké! Hol kezdjük? - pattanok fel.
- El okos, nagyon - szólal meg Mark. - Olyan helyen lesz, ahol biztos nem keresnénk.
- Akkor gondolkodjatok! - mondja Stefan.
- Anyáék kilőve, a nagyiék túl messze laknak, Bellához tuti nem kérezkedik be...... James! -kiáltok fel.
- Ő ki? - kérdezi Dylan.
- A volt barátja.
Eleanor szemszöge:
- Tényleg nem lenne gond, ha itt húznám meg egy darabig? - kérdezem reménykedve.
- El! Szívesen látlak itt... de miért nem a szüleidhez mész?
- Ez... hosszú. Én elmondanám, de nem szabad.
- Értem. Akkor gyere, jó lesz a vendégszoba?
- Tökéletes - mosolygok rá.
Tudom, hogy Mark és Damien nem hülye. Előbb vagy utóbb rájönnek, hogy itt húzom meg magamat. Hiába szakítottam egy éve James-szel, még mindig barátok vagyunk. Igen, mi barátokként váltunk el, és mindig számíthatunk a másikra.
Alighogy James elhagyta a szobát, rossz érzés kerít hatalmába. Itt vannak. Érzem őket. Ha bejönnek magyarázkodhatok.... viszont a Fénybirodalomba így se, úgy se mehetek be.
Egyáltalán miért jöttek utánam?
- El! Gyere le, a bátyáid vannak itt! - hallom meg a földszintről.
Nem megyek le. Nem akarok. Egyszerűen nem megy..... nem tudok. Félek. Rettegek, hogy mi várna rám otthon. Cody minden bizonnyal kiokítana az életről, miközben Carly engem védene. Clark csak rosszallóan rázogatná a fejét, Matt is beszállna és segítene Cody-nak a kiokításomban. Roberta(Clark barátnője, nagyon jóban vagyok vele)nem tudná, mit mondjon/csináljon. Dylan csak ácsorogna csendben, mert nem tudná, hogy kinek az oldalára álljon. A bátyáim meg..... fogalmam sincs.
Úgy érzem őket kellene a legjobban ismernem, de nem. A többiekről kapásból tudom, mit tennének, de ők! Vajon tényleg nem ismerem őket? A válasz erre az, hogy ismerem.
Igenis tudom kik ők, ismerem őket már 17 éve. De nem ebben az életben. Nem ebben a helyzetben.
- Eleanor Marie Knight! Vagy lejössz, vagy mi megyünk fel - mondják a bátyáim.
Lesétálok a lépcsőfordulóba, és csak ennyit mondok nekik:
- Én elszúrtam. Nem való nekem ez az élet. Csak bajt tudok csinálni! Bárcsak lenne ellenszer! Bárcsak olyan lehetnék, mint ez előtt. Többé nem léphetek a Fénybirodalomba. Száműzött lettem!
egy órával később....
Nos kész, ennyi. Elmondtam. Mindent(!!!). Damien és Mark csendben és döbbenten hallgatták a beszámolómat. A kötés-igétől kezdve a Sötét birodalomban tett látogatásomig.
- Te jó édes Isten! - mondja leesett állal Mark.
- És nincs visszaút... nincs ellenszer és örökre ilyen leszek... szerencsétlen.
- Eleanor, kérlek! Te nem vagy szerencsétlen! Csupán hibáztál, minden ember szokott - ölel át Damien.
- De nem tudom visszacsinálni.... én félek hazamenni - mondom szomorúan.
- Miért? - kérdezik egyszerre.
- Azért, mert félek mit szólnak mindehhez a többiek.
- Ugyan, már! Ők imádnak téged! Te egy olyan lány vagy, aki pillanatok alatt belopja magát az ember szívébe. Mindenki szeret és segíteni akar neked! Most szépen összeszeded magad és előhívod valahonnan a régi Eleanor Knight-ot! Aki nem ijedt meg a nagy kihívásoktól. Aki mindenhez pozitívan állt hozzá. Aki sose adja fel! - mosolyog rám az idősebbik bátyám.
- Rendben.
2012. szeptember 2., vasárnap
9. rész - Döntés
Eleanor szemszöge:
Az újonc halhatatlanok többsége vámpírnak hiszi magát
Hogy ezt most miért vezettem fel? Mert a hasonlóságok és különbségek közt félúton valahol az is ott van, hogy hogyan tudsz megölni egy halhatatlant vagy egy vámpírt.
Ugyanis minket is meg lehet ölni. Ezt viszont csak azok tudják, akik a halhatatlanok táborát erősítik. Hogyan ölsz meg egy vámpírt? Karó a szívébe! Na, hát ez nálunk is hasonlóan működik. Mondom, hasonlóan! Egy ember biztos nem jönne rá, hogy hogyan kell. Egyszerű, mondom:
Mérgezett karó a szívbe. Halványlila gőzöm sincs, hogy mit értenek az alatt, hogy mérgezett, de biztos. És mivel az emberek nem tudják
Amilyen gyorsan csak tudok, arra a helyszínre igyekszem, ahol a látomásom játszódott. Hamarabb ott termek, mint gondoltam.
- Josh? - nézek a Stefan-t fenyegető fiúra.
- Á, megérkezett Eleanor! - néz rám, de még mindig a bátyámat fogja le.
- Őt hagyd ki ebből! - förmedek rá.
- Ó, szóval már tudod? Gondoltam! Azért okosabb vagy, mint hittelek!
- Miért jó ez neked? Stefan mi rosszat tett neked? Mivel ártott, amiért meg akarod ölni?
- Több okom is van rá. Egy: nem engedett el a temetésedre! Nem hagyta, hogy végleg elbúcsúzzak tőled! Kettő: félted őt, bármit megteszel annak érdekében, hogy ne öljem meg - vigyorog gonoszan.
- Idősebb vagyok nálad, Josh! Bármikor leüthetlek! - szólal meg Stefan.
- Tudom, hogy évek óta nem iszod az elixírt! Csoda, hogy eddig kibírtad! Gyenge vagy, törődj bele!
- Mit akarsz tőlem? -szűrtem ki a fogaim között.
- Gyere velem, és életben hagyom a bátyádat, Delilah.
Kissé felkavaró, hogy így szólít, de ha ő így, én is így. Hát játszunk!
- Szóval még mindig nem felejtettél el. Még él benned valami emberi érzés, amit irántam táplálsz! Nem akarod, hogy Ő megint el vegyen tőled, ezért minden áron magadhoz akarsz láncolni. Hülye kis játékot űzöl. Nem mered bevallani, de gyenge vagy! Gyenge vagy, mert ha meglátnád, hogy Vele vagyok, összeroppannál.
Elég ennyi. Elereszti Stefan-t és elém fut.
- Nem vagyok gyenge!
Intek Stefan-nak, hogy gyorsan húzza el a csíkot, de nem akarja. Marad, így Josh újból lefogja.
- Gyere velem! -kiált rám és előhúzza a tőrt.
Az agyam elkezd kattogni. Ha most elmegyek a Sötét birodalomba soha, de soha többé nem kapok bebocsátást a Fénybirodalomba. Viszont, ha maradok a bátyámnak vége. Az egyetlen olyan személynek, aki 1500-ban született és még mindig él..... ráadásul ismert engem Delilah-ként.
- Veled megyek! - hajtom le a fejem.
- Eleanor! Ne tedd ezt! Nem érni meg! - kiált a bátyám.
- Már mindegy! - nevet fel Josh, majd megfogja a kezem.
Stefan nem tud mit tenni. Eltűnünk.
Cody szemszöge:
- Istenem! Valaki nyissa már ki az ajtót! - kiabálok.
Mivel mindenki lustul rászánom magamat és az ajtóhoz megyek.
- Igen? - kérdezem az ajtóban álló fiútól.
- Eleanor.... Josh..... elment! - mondja.
Elég hülye fejjel nézhetek rá, ugyanis villámgyorsan vázolja a helyzetet.
- Ez azt jelenti, hogy El...... átállt? - csak ennyit tudok mondani.
- Miattam - hajtja le a fejét.
- Miért kije vagy te?
- A bátyja!
- Mi?
Mivel kissé hangosan beszélünk a többiek is az ajtóba gyűlnek. Hátrapillantok, és csak annyit látok, hogy Dylan leesett állal nézi az ajtóban álló idegent.
- Ismered? - kérdezem.
- Stefan Woodville?
A fiú bólint, de a többiekkel együtt még mindig fogalmunk sincs arról, hogy ez a bizonyos Stefan miért állítja azt, hogy ő Eleanor bátyja.
- Má' bocsánat, de még mindig nem értünk semmit! - szólal meg Clark.
- Eleanor az előző életében a húgom volt. Én halhatatlan lettem, ő meghalt. Most pedig újra találkoztunk, így Josh fel tudott használni - mondja Stef.
- És Dyl miért ismer? - kérdezi Carly.
- Fogalmam sincs.
- Mert előző életemben Richard Ferrers voltam - nyögi ki Dylan.
Én még mindig(!!) nem értem, mi összefüggés van ebben, de mivel Stefan hirtelen meg tudná ölni a szemeivel Dylan-t valami azt súgja itt bajok vannak.
- Miattad halt meg! Gyere ide, hadd fojtsalak meg! - próbál utat törni magának.
- Ácsi! Ácsi! - fogom le. - Senki sem fojt meg senkit, főleg, hogy nem is tudod úgy megölni. Most szépen nyugodtan elmondod nekem, hogy ki halt meg miatta.
- Delilah!
- És ő ki?
- Eleanor!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)