8. rész - Halhatatlan testvérek

Eleanor szemszöge: 

Remek! Akkor most összegzem a pocsék életemet: 

Elszúrtam egy kötés igét, így halálosan vonzódom Josh-hoz. Közben azonban beleszerettem Dylan-be. Nemrég rájöttem, hogy előző életemben is hasonló szerelmi háromszöge keveredtem, véletlenül ugyan azzal a két személlyel. Delilah-ként öngyilkos lettem, hogy újra Ricahrd-al, azaz Dylan-el legyek. Azonban ez csupán 500 év után következett be. Boldogan és felhőtlenül életem, míg Cody, aki nem mellesleg 117 éves, halhatatlanná nem tett. A szüleim és a testvérim elől mindezt titkolnom kellett. Damien és Mark két napja karamboloztak, élet-halál közt lebegtek. Így, nem volt más választásom, halhatatlanná tettem őket. Most pedig a kórház felé igyekszem, hogy mindezt elmondjam nekik. 

Ó, valamit kifelejtettem! Ha most ezért gyűlölni fognak, annak a terhét egész életemen át hordhatom. És az örökkévalóság nem kis idő!

- Sziasztok! - lépek be a szobába. 

- Eleanor! Szia! - mosolyog rám Mark. 

- Húgi, nem akarsz nekünk valamit mondani? - néz rám Damien. 

- Ó, átmentél gondolatolvasóba? 

- Ami azt illeti elég fura, de.... hallom Damien-t akkor, amikor nem is beszél - csámcsog a fiatalabbik bátyám, ugyanis éppen egy szendvicset majszol. 

- Mi?  

- Úgy bizony! Nézettek hülyének, de ez az igazság! 

Azért nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan kialakulnak nála a képességei. Nekem beletelt egy hétbe! Vajon Damien-nek is ilyen gyors átalakuláson megy át? 

- Cool! Na, akkor.... - ülök le az egyik székre. - ...halhatatlanok vagytok! - mondom ki. 

Jobb túlesni rajta, nem? 

- Már megbocsáss, de mi van? - pattan fel Damien. 

- Na látod! Két napja karamboloztatok, és makk egészségesek vagytok! Mi mással magyaráznád azt, hogy Mark olvas a gondolataidban, gyors gyógyuláson mentél keresztül és ilyen gyors vagy? 

- Ilyen nem is létezik! - rázza a fejét. 

- Én is az vagyok.... - sóhajtok egyet, majd úgy döntök elmesélem nekik az okot is. - Még februárban történt. Éppen hazafelé tartottam, amikor elütöttek. A sofőr tovább hajtott, senki sem látta. Mielőtt még minden elsötétült volna csak Cody nevét nyögtem ki. Fogalmam sincs, miért. Legközelebb már egy kanapén, párnák között ébredtem. Kutya bajom se volt. Kiderült, hogyha Cody nem ér oda, elvérzek. Elvitt abba a házba, ahol most lakunk és halhatatlanná tett. Ez volt az egyetlen esélyem, hogy túléljem. Akik abban a házban laknak azok mind örök életűek. Egyfajta "klánt" alkotunk. 

- Ez nekem sok! - szólal meg Mark. 

- Ez tiszta hülyeség! Ilyen nem létezik! - mondja hangosabban Damien. 

- De létezik! Ó, könyörgöm, higgy már nekem! - emelem fel én is a hangomat. - Mássz vissza az ágyba, jön egy nővér! 

A bátyám eleget tesz a kérésemnek és bebújik a takaró alá. Mikor a fehér ruhás, vörös hajú nő benyit, a fiúk alig hiszek a szemüknek. 

- Ha kiment elmondom hogy csináltam - kacsintok rájuk. 

Gyorsan megnézi, hogy minden rendben van-e, majd távozik. 

- Általában megérezzük az embereket. Olyat, akit szeretünk, ismerünk vagy aki veszélyt jelent ránk. Itt a példa az utóbbira, ugyanis, ha meglátja, hogy kikeltél az ágyból már nem tudjuk mivel megmagyarázni. 

- Én még mindig nem hiszek ebben! - rázza a fejét a legmakacsabb és egyben legidősebb Knight.

- Talán ha csak ő mondja nem, de ha mi is megerősítjük hihetőbb lesz? - lép be Carly és még pár ember a kórterembe. 

Clark elkezd gyorsan futni a két ágy körül, Cody pedig megmondja, hogy mire gondolnak. 

- Na? - kérdezi Matt. 

- Én... ilyen... azta! - mosolyognak a fiúk. 

- Szóval hisztek nekem? 

- Ez elég bizarr, de igen.... - mondja Mark. 

Damien csak bólint egyet. 

- És haragszotok? Mármint, örökké élni fogtok. Végig kell néznetek, ahogy a családunk kihal mellőlünk... az öröklét nem kis dolog - hajtom le a fejemet. 

- El! Te kis buta! Már hogyan haragudnánk rád? Megmentettél minket... a lehető legjobbat tetted. Lehet, hogy ez a számunkra még új, de megszokjuk, ha segítesz. Azért az tényleg elég rossz, hogy anyáék meghalnak, mi pedig tovább élünk, de együtt. Hárman, az örökkévalóságig. Ez jól hangzik! - ölel meg az idősebbik bátyám. 

Mark bólint, felpattan, majd ő is részesít egy jó erős ölelésben.

- Viszont van néhány dolog, amit tudnotok kell! - emelem fel a kezemet. 

- Lökd! 

- A halhatatlanok nem öregszenek. Amint másoknak kezd feltűnni, hogy nem változunk, tovább kell állnunk. Szuper erősek és gyorsak vagyunk. Nincs szükségünk ételre, elég az elixír. Viszont az nélkül is kibírnánk évekig, sokig. Megszokásból isszuk, erőt ad. És a legfontosabb: senkinek, soha nem mondhatjátok el! 

- Ha akartok be is költözhettek hozzánk.... van abban a nagy házban elég hely - mosolyog rájuk Clark. 

- Oké  -mondják. 

Mosolygok egyet majd ez a mosoly el is tűnik az arcomról. Egy látomás. 

- Mit láttál? - lép mellém Carly. 

- Stefan! Valaki meg akarja ölni! - pattanok fel a székről. 

- Ő meg ki? - kérdezi Mark. 

- A bátyám! 

Felkapom a táskámat és amilyen gyorsan csak tudok, elviharzok. Nem érdekel, hogy az emberek csak egy csíkot látnak belőlem, futok. Gyorsan. Stefan-t valaki el akarja távolítani és ez nekem nem jó! Ha ő meghal, vége. Ő az egyetlen személy, aki mindennél jobban ismert az előző életemben. Meg kell mentenem!  

7. rész - ...sose kell elválnotok

Eleanor szemszöge:

Várok. Arra várok, hogy Carly felpattan a székből és leüvölti a fejemet. De nem. Rám néz, majd ennyit mondd:
- És eddig miért nem szóltál?
WTF? Lemaradtam volna valamiről? Most azt kéne mondania, milyen hülye, idióta vagyok. De ez... nem erre számítottam.
- Nem is kiabálsz velem?
- Miért tenném? Sokkoló, az biztos, de 83 év alatt megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket. Miért nem szóltál?
- Én... elcsesztem. Próbáltam visszacsinálni, de sehogy sem megy! Carly, nagyon nagy bajban vagyok!
- Most szépen mindent elmesélsz! - mondja én pedig elkezdek mesélni.

Dylan szemszöge:

- Helló, Dylan! Vagy mondjam azt, hogy Richard? - hallom meg Josh hangját.
- Istenem! Te még mindig ezen vagy fennakadva? Még 500 év után is? - ülök le a kanapéra.
- Ó, nyugi! Megölni nem akarlak! Azt egyszer már megtettem..... Csak annyit akarok mondani, hogy tarts távol magadat El-től. Egyszer már elvetted tőlem, még egyszer nem fogod!
Amint ezt kimondja el is tűnik. Mit ért azon, hogy még egyszer nem fogom? Eleanor nem is szereti Josh-t.... vagy igen? Vajon mit tudhat a múltunkról? Delilah, Henry és Richard szerelmi háromszögéről?
Ki kéne derítenem! De hogy? Elzárja a gondolatait! Titkol valamit! Ez biztos!
Amint ezen gondolkodom, valaki belép a nappaliba.
- Szia! - mondja, majd leül mellém.
- El! Miért nem vagy a kórházban? - fordulok felé.
- Cody hazaküldött. A bátyáim úgyis jól lesznek....
- És te? Gondterheltnek látszol.... baj van?  
Csak megrázza a fejét. Felpattan a kanapéról és felrohan a szobájába. Viszont ezt nem hagyom annyiban. Utána rohanok és még azelőtt bemegyek a szobájába, mielőtt becsukná az ajtót.
- Mi a baj?
- Dylan... ez bonyolult. Valamit nagyon elszúrtam és sose tudom már visszacsinálni - dől az ágyára.
- Sose? Mi ez a hozzáállás? Én nem így ismertelek meg! - mondtam és ha-nem-tudja-úgy-is-mindegy alapon hozzátettem: - Sőt, Delilah-t sem ilyennek ismertem meg.
Azzal kimentem a szobából, át a sajátomba.

1523. február 12.:

Édesanyám unszolására úgy döntök mégis elmegyek a Woodville birtokra. Bált rendeznek és én is hivatalos vagyok.
Mikor odaérek látom, hogy szinte a fél város itt van. Nem is meglepő hisz ez a család nemesi származású. Bemegyek a hallba és körülnézek. Egy ismerős arc sincs erre. Unalmamba úgy döntök leülök valahova. Azonban belemegyek valakibe.
- Elnézést! - térek ki előre.
- Richard Ferrers? - mosolyog rám a lány.
- Igen, te pedig...
- Delilah Woodville. Örülök, hogy el tudtál jönni.
Egyszerűen gyönyörűen nézett ki. Csak nézett rám és mosolygott.
- Felkérhetem egy táncra? - hajolok meg előtte.
- Természetesen! - helyezi a kezét az enyémbe.

2012. augusztus 13.: 

Még így, az új életemben is emlékszem minden egyes pillanatra. Talán boldogok lehettünk volna együtt... de Josh. Ő volt a bökkenő. Ha ő nincs nem haltam volna meg. De szerintem minden okkal történik. Újjászülettem és van egy elrendezetlen ügyem. Szeretem Eleanor-t és most nem fogom hagyni, hogy Josh elvegye tőlem.

Damien szemszöge:

Lassan kinyitom a szememet és körülnézek. Mindenhonnan csövek lógnak és rajtam kívül csak az öcsém van a szobában.
Eszembe jut a baleset, és bepánikolok. Mark csukott szemmel fekszik az ágyon. Vajon jól van?
Teljes erőmből a nővérhívó gombot nyomkodom. Azonban nem egy nővér vagy doktor, hanem Cody lép be a szobába.
- Damien! Hogy vagy? - sétál az ágyam mellé.
- A körülményekhez képest jól. Mark-al mi van? - biccentek az öcsém felé.
- Jól lesz. Nem lesz semmi baja, ahogy neked se, El-nek köszönhetően.
- Mit csinált?
- Szerintem ez ő akarja elmondani - mondja és elindul kifelé.
- Mit csinált? - kérdezem hangosabban.
- Legyen elég annyi, hogy különleges dolgot tett. Ennek következtében sose kell elválnotok.
Fogalmam sincs arról, mit ért ezalatt, de már nem tudok többet kérdezni. Eltűnik és egy orvos nyit be.
Elkezd vizsgálni és ennyit mondd:
- Fura. Rettentően fura. Gyors javulást produkál a szervezete Mr. Knight. Magára és az öccsére egy őrangyal vigyáz.

6. rész - Baleset

Eleanor szemszöge:

- Mit akarsz? - kérdezem Bellától.
- Csak azt akartam kérdezni, hogy mi újság van veled - mosolyog rám.
- Hirtelen érdekelni kezdtelek? Hisz nem akartál megbocsátani.
- Nem is akarok. Azonban többet meg szeretnék tudni a világodról - még mindig mosolyog.
- Mi? Te miről beszélsz? - pattanok fel a padról.
- Ugyan! Ne tettesd a hülyét! Josh mindent elmondott rólatok. A halhatatlanokról.
- De ez titok.
- Már nem az - teszi csípőre a kezét.
- Bella, téged sakkban tartanak. Josh mágiával irányít téged!
- Miért, veled nem ezt csinálja?
- De én meg tudok vele küzdeni! Nekem megvan a kellő erőm hozzá - emelem fel a hangomat.
- Ugyan! Attól, hogy örökké fiatal, erős meg gyönyörű leszel az életed nem fenékig tejfel. Az embereknek egy idő után fel fog tűnni, hogy nem öregedsz. Hiper-szuper gyors vagy és nincs szükséged ételre. Rá fognak jönni, hogy te meg a társaid mások vagytok és annak elég csúnya vége lesz.

Damien szemszöge:

- Mark! Mark, az Istenért! Siess már! - kiáltok fel az öcsém szobájába.
- Jövök már, na! - trappol le a lépcsőn.
- Ha rajtad múlna sose jutnánk el a meccsre! - ülünk be a kocsiba.
Elindulunk és csak reménykedni tudok, hogy nem késünk el. Éppen egy kereszteződéshez érünk, nekünk zöld a lámpa. Ezért nem is habozok megyek tovább. Azonban egy hatalmas MAN(a gyengébbek kedvéért kamion)nem áll meg a piros jelzésnél és hatalmas erővel nekünk hajt. Az utolsó emlékem az, hogy Mark kétségbeesetten pillant felém. Aztán minden elsötétül.

Eleanor szemszöge:

- Te jó ég! El, jól vagy? - kérdezi Carly, miután a földre rogyok.
- Nem! Van valami... valami baj történt - kapkodok levegő után. - Valaki! Hívja fel a szüleimet meg a bátyáimat!
Cody és Dylan tárcsáznak én pedig félelemmel telten várok.
- Damien és Mark.... - teszi le a telefont Dyl - .....karamboloztak.
Ebben a pillanatban dől össze bennem az egész világ. A fájdalom, amit eddig éreztem erősebb lesz és azt hiszem itt halok meg.
- Mi... mi van velük?
- Mind a ketten életveszélyes állapotban vannak. Az orvosok az életükért küzdenek - válaszol Dylan.
Gyorsan felpattanok és a konyhába futok. A legfelső polcról leemelek két üveg zöld színű elixírt, majd visszamegyek a többiekkel.
- Nincs más választásom - suttogom.
- Tedd azt, ami a legjobb - mondja Clark.

***

- Az orvosok szinte percenként jönnek be hozzájuk.... nem tudom megcsinálni - sóhajtok.
- Csak menj be, és itasd meg velük! Mi elintézzük a dokikat! - kacsint Carly.
- Köszi.
Felkapom a táskámat majd bemegyek a bátyáim szobájába. Mind a ketten gépekhez vannak kötve. Alig érzek felőlük életjelet. Kiveszek egy üveget a táskából, és Damien-hez lépek.
- Nincs más választásom - mondom, majd megitatom vele a zöld löttyöt.
Ugyan ezt teszem Mark-al is. Leülök egy székre, perceken belül pedig elnyom az álom.

Mark szemszöge:

Mi ez a fura érzés? Mintha újból életerős lennék. Mintha megteltem volna élettel. Valami furcsa erő járja át a testemet és felmelegít. Jól vagyok. Jól érzem magamat. Nem érzek fájdalmat, sem semmi rosszat. A baleset rossz emlékeit felváltja valami sokkal jobb. Fehér köd, majd emlékképek.
Lejátszódik előttem az egész életem. Látom azt, hogy hogyan nőttem fel. Vajon miért? Meg fogok halni? Vagy valami másért? Fogalmam sincs.
Miután ennek a pár másodperces emlékezésnek vége, újból sötét lesz. Azonban már hangokat hallok. Pittyegést, és mintha valaki beszélne is.
A hangját nem tudom hova tenni, de nem is ismerős. A szememet még mindig nem tudom kinyitni, de mintha valaki fogná a kezemet. Vajon ki? És Damien? Hol van? Hogy van? Él még?

Carly szemszöge:

- És mennyi idő lehet, mire felébrednek? - kérdezi El, miután a doki kimegy.
- Fogalmam sincs. Változó, hogy kinél mennyi idő, míg hat az elixír.
- Szerinted hogy fogadják majd? Haragudni fognak? - néz rám.
- Jaj, Eleanor! - ölelem meg. - Miért haragudnának? Megmentetted az életüket. Meg is halhattak volna. Te csak jót tettél velük.
- Remélem ez lesz.
- Jut eszembe.... milyen öreg halhatatlannal beszéltél te?
- Ööö... Stefan Woodville.... miért? - dadog.
- Van valami, amit nem mondasz el? - guggolok le elé.
- Én... nem... dehogy! - túlságosan is gyanús nekem.
- Már hetek óta elzárod a gondolataidat, nem beszélsz velünk, gondterhelt vagy.... mi történik veled?
- Carly, én.... elkövettem egy hatalmas hibát.... egy olyan hibát, amit már régebben is elkövettem egyszer.
- El, bármi is az, mondd el! A barátnőd vagyok, rám mindenben számíthatsz! - szorítom meg a kezét bátorítóan.
- Két fiút szeretek egyszerre. Az egyiket szerelemből a másikhoz pedig egy varázslat miatt vonzódom. Carly, én...... elrontottam egy varázsigét és beleszerettem Josh-ba - nyögte ki könnyezve.

5. rész - Stefan Woodville

Eleanor szemszöge:

- Clark! Clark! - rohanok le a lépcsőn.
- Hé, kicsi lány! Mi az? - mondja, miután szinte beesek a nappaliba.
- Ismersz halhatatlant, aki az 1500-as évek elején született? - kérdezem.
- Ö... lássuk csak...1500.... nem nagyon.
- Ó, értem - indulok el.
- De - állít meg - ,ismerek valakit aki mondhat.
Elmondta, hogy van egy, a 400-as éveiben élő férfi a közelben, aki elég jól ismeri a halhatatlanokat abból a korból.
Éppen a cím felé tartok. Elhaladok az iskola, a kedvenc kávézóm és a posta előtt. Azonban a sarkon olyan valakit látok meg, akit ebben a pillanatra a hátam közepére se kívánok.
- Helló! - mosolyog rám.
- Ne is próbálkozz. Ez a mosoly nálam rég nem jön be.
- Ugyan, El! - húz közelebb magához.
- Engedj el! Fontos elintéznivalóm van! - lököm el magamtól Josh-t.
- Mégis mi?
- A múltam felkutatása - azzal ott is hagyom.

***

- Hahó! - nyitok be a kissé öreg házba. - Hahó! Van itt valaki?
- Szerbusz! - köszön egy férfi a hátam mögött.
- Maga Zack?
- Igen, miért?
- Clark küldött... azt mondja maga ismerhet egy, az 1500-as évek elején született halhatatlan.
- Ó, igen... drága Stefan Woodville.... jó barátom.
- És... gondolja, hogy ő ismerhetett egy bizonyos Delilah-t?
- Biztosra veszem.
- Még tudná mondani hol van most?
- Az öreg hídnál. Ahol a húga véget vetett az életének.....

***

- Stefan! Stefan! - lépkedek az öreg híd recsegő fáira.
- Ki vagy?
- El... Eleanor Knight... halhatatlan.
- Mit akarsz? - cseppet sem bunkó, nem ám!
- Delilah.... - suttogom.
- Mi közöd van neked hozzá?
- Én... szeretnék róla többet megtudni... kérlek!
- Miért segítenék én neked? Miért lenne az jó nekem?
- Érzem, hogy neked Delilah nagyon fontos vagy az volt.... ha mesélsz róla nekem, én elmondok egy titkot.
Végül beadja a derekát. Leül, és mesélni kezd.
- Delilah mosolygós, boldog lány volt. Illemtudó, kedves. Akárki ránézett azt mondta olyan, mint egy földre szállt angyal. 1504. október 18-án született itt, Arizónában. Volt egy nővére és egy... bátyja.
- Mi volt a vezetékneve? - kérdezem kíváncsian.
- Woodville.... - suttogja könnyes szemmel.
- Te... a testvére vagy?
- Igen. El sem tudod képzelni, hogy mennyire fájt, amikor megtudtam, hogy meghalt. Hogy megölte magát egy fiúért. Ezt nem hiszem el! Ez rá nem vallott!
- Hogy lettél halhatatlan? - térek el a tudjunk-meg-többet-az-előző-énünkről témától.  
- A menyasszonyom az volt. Én is meg akartam ölni magamat, de ő átváltoztatott. Végignéztem, azt, ahogyan a családom kihal mellőlem. Katherine elvette tőlem azt a lehetőséget, hogy újra Del-el legyek. Ott fent.
- Te nem hiszel a reinkarnációban?
- Szerinted Delilah itt élne, ebben a korban? - emeli fel a fejét.
- Stefan... én vagyok Delilah. Csak éppen újjászülettem.

Carly szemszöge:

- El hol van? - ülök le a kanapéra.
- Zack-hez ment. Valamilyen 1500-as években született halhatatlant keres - válaszol Clark.
- Miért is? - kérdezi Cody.
- Nekem kell mindenről tudnom?
- Te vagy itt a legöregebb - emeli ki az öreg szót Dylan.
- Kösz, Dyl! Ez jól esett! - kap röhögve a szívéhez.
- Na, de komolyan! - lököm meg a vállát. - Mit akar?
- Egyet mondhatok. A szálak így is teljesen össze vannak kuszálódva. Ha beszél Zack-el akkor pedig még jobban össze lesznek....

Az író szemszöge:

1523. szeptember 20.: 

- Stefan! Hol van Del? - lép be Rosalie az öccse szobájába. 
- Fogalmam sincs. Miért?
- Azt ígérték Henry-vel, hogy ma ebédre idejönnek. 
- Nyugi, Rose! Biztos romantikáznak! 
- Rossz előérzetem van Stefan...- suttogja a lány. 
Az édesanyjuk fejvesztve rohan a gyermekeihez és kisírt szeme nem valami jó jel. 
- Anyám! Mi történt? -pattan fel Rosalie. 
- Delilah... ő... meghalt... -sír a nő. 
Stefan és Rose egymásra pillantanak és egyszerre omlik össze bennük a világ. Édesanyjuk vállára hajtva fejüket sírnak együtt. 
- Miért tette ezt? - kérdezi Stefan.
- Kérdezd Henry-t. Ő látta utoljára - válaszolja Annabell. 

1523. szeptember 25.: 

Stefan ott ül és a hátramardt vérnyomokat nézi. A húga. Ennyi maradt belőle. Eltemették is ennyi maradt belőle hátra.
- Meg akarom ölni magamat! - mondja. 
Felnéz a szikla tetejére és elhatározást tesz. A húga után megy. Nem hagyhatja egyedül Del-t a túlvilágon. A lánynak segítségre van szüksége. 
Felmászott a sziklára és ugrani készült, azonban megjelent a menyasszonya.  
- Hagyj meghalni! - kiált rá Stefan. 
- Stef! Kérlek! - könyörög a lány. 
A fiúnak majdnem meg esik rajta a szíve. Majdnem....
- Szeretlek! - azzal leugrik. 
Katherine gyorsan lerohan, és ahogy tudja, tompítja az esést. Elővesz egy zöld itallal teli üvegcsét és megitatja szerelmével....

2012. augusztus 12.:

- Stefan... én vagyok Delilah. Csak éppen újjászülettem.
Ahogy meghallja ezt a mondatot, Stefan egyszerre boldog és kételkedik is. Nem tudhatja biztosra, hogy ez a lány a testvére. És ha mégis akkor ő már nem Delilah, hanem Eleanor. Másik név, másik test, más kor. Viszont ugyan az a lélek...
- Honnan tudjam azt, hogy igazat mondasz-e?
- Kicsi koromban mindig veled aludtam vihar idején. De reggelre általában a földön kötöttél ki, mert lelöktelek. De nem szándékosan! - nevetett fel Eleanor.
Stefan-nak sem kellett több, azonnal átölelte a lányt. Neki ennyi bizonyíték éppen elég.

4. rész - Előző élet?

(két nap múlva)

Eleanor szemszöge:

- Valaki, akit létezésem óta ismerek? – olvasom fel a könyv elejéről. – A testvéreim? A szüleim?

- Ők halandók. Olyanra gondolj, aki halhatatlan – hallom meg Clark hangját.

- De hiszen egyikkőtöket sem ismerem létezésem óta – nézek fel rá.

- Talán ebben az életedben nem, de mi van az előzővel?

- Előző? Úgy érted… létezik reinkarnáció? – vonom fel a szemöldökömet.

- Úgy –bólint.

- Wow! De… nem emlékszem.

- Nem is emlékezhetsz. De próbálj meg emlékezni! Hiszen különleges vagy, látomásaid vannak. Próbálkozz, különben sosem töröd meg a kötést! – veregeti meg a vállamat, majd feláll.

- Te… honnan? Hisz nem is mondtam… - döbbenek meg.

- Sok mindent tudok, elég öreg vagyok már. De nyugalom, tartom a számat. Én veled vagyok! – kacsint, és eltűnik.

Köpni, nyelni nem tudtam. Honnan? Hisz… elzárom a gondolataimat. De… ó, tök mindegy! Inkább koncentráljunk a könyvre. Felkaptam, majd a konyhába mentem vele. Dylan is ott volt.

- Még mindig a kódexet fejtegeted? – pillant rám.

- Ja! Nehéz dolog ez – ülök le mellé. – Valaki olyant kell keresnem, akit előző életemben is ismertem.

-Ú, az nehéz. Elég sok halhatatlan van. Sok időbe telne, mire kinyomoznád, ki lehet az.

Bólintok, majd a zöld színű elixírért nyúlok. Azonban Dylan is pont ezt az üveget szúrja ki, így összeér a kezünk. Újabb látomás.

- Mit láttál? – kérdezi.

- Egy bál. Középkori divat szerint öltözött emberek… és a háttérben három veszekedő alak.

- Középkor? Fura! – azzal felkapja az üveget és elfut.

Én is felkapok egy üveget, majd lehúzom a tartalmát. Igazából akár 100 évig is kibírnánk egy csepp nélkül. Inkább megszokásból isszuk.

De visszatérve a látomásra. Középkor? És miért pont Dylan megérintésénél láttam azt, amit láttam? Álljon meg a menet! Középkor! Előző élet! Csak nem? Esetleg én ismerhettem Dylan-t az előző életemben?

***

Egész nap ezen a hülye előző élet témán agyaltam. Semmi újra nem jutottam. Igazából a Google-t bújtam válaszokért. Azt kerestem, hogy hogyan emlékezhetek vissza az előző életemre.

Azt írták klinikai halálból visszatértek láthatnak képet az előző életükről. Hipnózis alatt lévők beszélhetnek jelen időben az előző életről úgy, mintha most történne. Vagy álmodhatunk is róla.

Na, most azzal a reménnyel feküdtem be az ágyamba, hogy ez bekövetkezik. Hogy megálmodom ki voltam mielőtt Eleanor Marie Knight lettem. Lehunytam a szememet és reménykedve aludtam el.

A hátam mögé pillantok. Megjött. Itt van Ő. Ismét gyönyörűen néz ki, és amint észrevesz, küld felém egy mosolyt. Viszonzom, de inkább visszafordulok Henry-hez. Még csak az kéne, hogy gyanút fogjon. Richard elmegy mellettünk és alaposan végigmér.

Henry szorosabban magához húz, hogy megmutassa, én az Övé vagyok. Azonban azt kívánom bár ne így lenne. Már nem szeretem. Az én szívem már Richard-é.

***

- Ne! Ne bántsd! – kiáltok rá Henry-re.

- Delilah, te maradj csendben! – rivall rám, majd visszafordul Richard-hoz.

Kés a kezében és döfni készül. Meg fogja ölni a szerelmemet. Megöli, mert meglátta azt, hogy csókolózunk.

- Bár ne tetted volna! – kiált rá Richard-ra és a szívébe döfi a kést.

Én csak felsikítok és sírva borulok a halott testre. Meghalt. Elment és nincs többé. Henry megölte Őt. Végzett vele.

- Jaj, gyere már! – felkap a földről és elvisz onnan.

***

Két hónap telt el Richard halála óta. Henry azt mondta megbocsát és kezdjünk mindent újra. Nem! Én nem akarok semmit sem újra kezdeni. Én… meg akarok halni.Éppen egy szakadék felé megyek. Találhattam volna kíméletesebb módot is a halálra, de ez nekem éppen megfelel. Henry-t soha többé nem kell látnom és talán együtt lehetek Richard-al. Ott fent. Felkészültem az ugrásra. Kész vagyok megölni magamat azért, mert Ő is meghalt. Leugrottam. Véget vetettem az életemnek…

Felriadok. Nem! Az nem lehet! Miért pont Ők? Miért pont Velük keveredtem ilyen helyzetbe? 

Josh szemszöge: 

Richard, akarom mondani Dylan ezt még nagyon, megbánja. Miatta vesztettem el Delilah-t azaz Eleanor-t. Ő vette el tőlem életem szerelmét. Aki öngyilkos lett. Megölte magát Dylan-ért.

Sajnos a sors kegyetlen. Ugyanis most együtt élnek, egy házban. Újra egymásba szerethetnek, ahogyan 500 évvel ezelőtt és akkor mindennek vége.

Nem fogom tudni visszaszerezni. Újjászülettem, de a lelkem mélyén még mindig szeretem. Ugyan olyan gyengéd érzelmeket táplálok iránta, mint akkor.

Szerencsémre kötődik hozzám. Elgyengül, amikor a közelembe kerül és ezt ki is használom. Ha törik, ha szakad El újra az enyém lesz. Dylan nem fogja újra elvenni tőlem. Minden lehetőséget megteszek annak érdekében, hogy Vele élhessek az örökkévalóságig.

3. rész - Fénybirodalomban

Eleanor szemszöge: 

Azt hiszem ez a hely az, ahol önmagam lehetek. Ahol a Josh-hoz fűző/ kötő kis szörnyeteg nem ér el. Itt újra olyan lehetek, amilyen a varázslat előtt. Teljes. A Fénybirodalomban csak jó van. Csak jó emberek, tiszta lélekkel.

Gondolkodnom kell. Át kell gondolnom, hogy mi tévő legyek. Rosszul csináltam, elszúrtam mindent. A szó szoros értelmében. Én… én egy lúzer vagyok. Nem való nekem a halhatatlan élet és hatalom. Csak bajt tudok csinálni.

Azonban itt magam lehetek. Itt nem az vagyok, aki a Földön. Fénybirodalomban a halhatatlanok lelki békét keresnek. Ez a mi világunk. Itt igazán azok lehetünk, akik vagyunk. Azt tehetünk, amihez csak kedvünk van. Ez a hely örökké a miénk. Senki, még Josh sem veheti el tőlünk. Hisz neki ott van a Sötét birodalom. Ami csak az övék. A gonoszoké. Senki sem mehet a másik birodalomba. Mindenki a saját oldalán marad. Vagyis ez nem pontos. Ha valaki átáll a rossz oldalra örökre száműzött lesz a Fénybirodalomból és bebocsátást nyer a Sötét birodalomba.

- Eleanor? – hallok meg egy ismerős hangot.

- Rikki! – állok fel és barátnőm nyakába ugrom.

- Rég nem láttalak. Mi járatban erre felé? - ül le ő is a fűbe.

- Keresem önmagamat – sóhajtok.

- Ezt hogy érted?

- Rikki… én… én hibáztam. Valamit nagyon elcsesztem és nem vagyok büszke rá.

- El, ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – mosolyog rám bátorítóan.

- De ez nem bármi. Ez egy kész rémálom. Amit én kreáltam.

- Olyan rossz azért nem lehet!

A földi síkon nem tudok őszintén beszélni erről a társaimnak. Hiszen a belső démonom mindig megállít. Nem engedi, hogy bármi vagy bárki közém és Josh közé álljon. Itt… itt viszont minden olyan más. A belső démonom/szörnyem itt nem akadályozhat meg abban, hogy őszintén beszéljek erről. Rikki-t már fél éve ismerem(az átváltozásom után ide jöttem, hogy békét találjak). Úgy érzem benne is megbízhatok. Talán ő tud segíteni. Nem minden halhatatlan használ mágiát. Sokan nagy butaságnak tartják, és azt vallják, hogy csak rossz sülhet ki belőle. Igazuk van!

- Félresikerült az egyik varázslatom és… és Josh-hoz kötöttem magamat – mondom ki lehajtott fejjel.

- Mi? – pattan fel.

Erre a reakcióra számítok így felnézek rá. Meglepett arccal néz rám és alig tudja, mit mondjon.

- Tudom. Elcsesztem. Csakis magamat hibáztathatom. Én vagyok a felelős. De… nem tudom megtörni – kezdek el beszélni, ha már ő nem teszi.

- Ez… ez hihetetlen. De mégis miért? Hogy? 

- Őt akartam magamhoz kötni, de elrontottam. Rikki, én nem tudok uralkodni magamon. Őt akarom. Csak az ő érintésére, csókjára vágyom. Ha a közelemben van, alig tudom megfékezni magamat. Attól a perctől fogva, hogy feltűnik, én már nem önmagam vagyok.

- Miért akartad magadhoz kötni? – örülök neki, hogy ilyen higgadtan kezeli a helyzetet.

- Mert akkor ő érezte volna azt, amit én. Akkor ő gyengült volna el, a puszta jelenlétemtől. Akkor meg tudtam volna ölni – magyarázok.

- Eleanor, te nagyon nagy pácba keveredtél – sóhajt fel. – Próbáltad már megtörni?

- Ó, ne is kérdezd! Ezerszer! Nem sikerül! Nem megy!

- Próbáld meg a Mágia kódexet használni.

- Azt titkosírással írták még a középkori halhatatlanok. Fogalmam sincs, hogyan fejtsem meg.

- Eleanor, én csak ezt tudom tanácsolni.  Keresd, keresd a megfejtés kulcsát. Mielőtt túl késő lesz – az utolsó mondatot suttogva mondja, majd feláll.

- Várj! Kérlek… ne mondd el a barátaimnak. Ez… olyan…

- Nyugalom! Bennem megbízhatsz! Azonban jobban tennéd, ha mástól is segítséget kérnél. A klánotokban van több száz éves ember is. Ő többet tudhat a kódexről, mint én.

- Oké, köszönöm.

Megölel, majd elfut. Csak egy csíkot látni belőle. És z a csík is elég hamar eltűnik. Elterülök a fűben és kizárom a külvilágot. Gondosan a kedvenc helyemre koncentrálok és pár pillanat alatt ott is találom magamat. Ugyanis itt, ha valamire eléggé koncentrálsz, és tényleg akarod, hogy úgy legyen, a tiéd lesz.

Sydney egyik hangulatos kávézójában találom magamat. Mosolyogva hátradőlök a székben és nézem a szintén halhatatlan társaimat. Mind olyan boldog. Egyiküknek sincs olyan gondja, mint nekem. Azonban csak pár percig élvezhetem ezt az idillt, mert egy üzenet visszahív a földi síkra. 

~ A szüleid égen, földön keresnek! Siess haza, bárhol is légy! – hallom meg Carly hangját a fejemben.

Fogalmam sincs, hogy mi lehet ilyen fontos, de visszajuttatom magamat a Földre, majd a szüleim házába.

- Vagyok - lépek be a nappaliba.

- Kicsim! Hol voltál? – trappol le a lépcsőn anya.

- Csak… sétáltam. Mi olyan fontos?

-A családi nyaralás. Vagy nem emlékszel? Ilyenkor esedékes – ül le a kanapéra mosolyogva.

Elkomorodok. Mi? Pont most? Pont ebben a helyzetemben? Nem! Nem mehetek el! Meg kell törnöm a varázslatot! Mindenképpen. Most nem mehetek nyaralni.

- Én… idén nem szeretnék elmenni – mondom.

- Mi? –kérdezi együtt Damien és Mark.

- De ez családi nyaralás. Együtt megyünk. Mind az öten – szólal meg apa is.

- Én viszont nem szeretnék. Muszáj… maradnom kell.

- Miért? – áll fel anya.

- Csak… mert. Tudom, hogy az elmúlt fél évben eléggé furcsa vagyok/voltam, de meg kell értenetek. Maradni szeretnék… kérlek! – könyörgök.

- Kislányom… ugye nincs semmi baj? – jön közelebb apa is.

- Nem! Dehogy! Maradni akarok, értsétek meg! Elmondanám, hogy miért, de… nem tehetem. Bízzatok meg bennem!

- Rendben. Ám legyen, maradhatsz! –mondja apa. Az ő szíve mindig megenyhül, ha bevetem a boci szemeimet. – De ha hazaértünk elmondod, hogy miért…

-Én… de… - a titkunkat nem árulhatjuk el halandóknak. Igaz, az évszázadok során sokan megtudták(az idősebbek igazolni is tudják), de ők legtöbbször a rossz oldalon végezték. – Oké.

Addigra tuti kitalálok valami ütős hazugságot… Ebben kifejezetten jó lettem 6 hónap alatt. ;)

2. rész - Mi a fene?

Eleanor szemszöge:

A felhajtóra kanyarodok, majd leállítom a kocsit. Felkapom a táskámat és a bejárat felé indulok. Az előszobában lerugdosom a lábamról a tornacsukát, majd a nappaliba megyek.
- Sziasztok! - köszönök a bent lévőknek.
Damien és Mark egy-egy öleléssel, anya, apa és a rokonok pedig egy-egy puszival köszöntenek.
- Nem sokára kész a vacsora - kiált ki a konyhából anya.
- Remélem ezúttal meg is eszed. Anya már pszichológust keres - suttogja nekem Mark.
- Az baj - mondom halkan.
10 perc múlva már mind az asztalnál ülünk, és rajtam kívül mindenki eszik. Nem az van, hogy undorodom a kajától, de egyáltalán nincs rá szükségem. Ha ennem kell, az inkább olyan, mintha gyógyszert víz nélkül kéne leküldenem. Vagy a spenótevést rám erőszakolnák. Egyszerűen nem megy az evés.
Felpillantok és anya szúrós és egyben aggódó pillantásaival találkozom.
- Szimplán nem vagyok éhes - nyögöm ki.
- Akárhányszor ide jössz, nem vagy éhes - mondja.
- Én... csak... - egyszerűen nem megy.
Nem tudok mit mondani. Fogalmam sincs, hogy mivel álljak elő. Az egyetlen lehetőség, ha eszem. Ó, mamám!
- Oké. Ha legalább a felét megeszem, nem fogsz aggódni?
- Legyen - bólint.
Asszem nem volt valami nagy cucc. Sőt, az egész tányérral megettem. Legyűrtem. De azt elmondhatom, hogy többet ilyet soha. Semmi ízt nem éreztem. Kissé kellemetlen volt, de nem akartam, hogy anyu alaptalanul aggódjon.
A kaja után ismét a nappaliban gyűlünk össze. Anya még mindig gyanakvóan fürkész, és suttogva ezt mondja:
- Kicsim, ha valami baj van....
- Anya! Kérlek! Ne aggódj! Nincs semmi bajom - próbálom meggyőzni.
- De miért nem eszel?
- Én... hát... ó, bárcsak elmondhatnám. Kérlek, bízz bennem!
- Ugye nincsenek rád rossz hatással azok a gyerekek? - kérdezi.
- Nem dehogy! - rázom a fejemet, majd egész halkan hozzáteszem: - Hisz nem is gyerekek.
Áldom az eget, amikor végre a kocsimban ülök, és hazafelé indulok. 7:34. Még van időm. Benézek Isabella--hoz. Bella már ovis korom óta a barátom. Azonban az elmúlt fél évben elhanyagoltam. Nem foglalkoztam vele, hisz nem akartam, hogy baja essék. Josh esetleg őt is átállíthatná. Vagy... vagy megölhetné. Nem! Azt nem akarom! Nem engedem!
- Jó estét Kate - köszönöm Bella anyukájának. - Ugye nem zavarok?
- Te? Ó, dehogy, gyere csak be! Isabella a szobájában van. Ismered a járást.
Kissé félve, de megindulok a lépcsőn. Fogalmam sincs, hogy miért épp most. Miért éppen ma jöttem ide. Fogalmam sincs.
- Bella... - nyitok be a szobába.
Az említett személy felemeli a fejét, és rám néz. Végigmér, majd ennyit mond:
- Jé, még tudod, hogy hol lakom?
- Bella! -ülök le mellé. - Te... én... bocsáss meg, hogy nem voltam veled.
- Eleanor! Te.. elmentél. Február óta felém se néztél. Megváltoztál. A menők közé tartoztál és én már nem léteztem számodra. Míg a suliban mindenki megismert téged én maradtam a szürke kisegér. Az, akiről lemásolhatod a matekházit - néz a szemembe.
- Sajnálom, de ezt kellett... a te érdekedben tettem - magyarázkodom.
- Mi? Miért? Talán fejvadászok keresnek?
- Rosszabb - motyogom az orrom alatt.
Pár percig némán ülünk egymás mellett. Én a szobát vizsgálgatom. Sokat változott, amióta nem járok ide minden délután. Bella a padlót nézi. Nem szól semmit, így a saját módszereimhez folyamodok. Gondolatolvasás.
A fejében millió gondolat cikázik. Az egyik fele arra biztatja, hogy bocsásson meg. A másik pedig egyfolytában ez ellen van. Őrlődik. Nem tudja, hogy mit tegyen.
- Figyelj! Én tudom, hogy most nem vagy képes eldönteni, hogy mi tévő légy. Én tudok várni.
Jobb kezét megszorítom, de ekkor látomásom lesz. Hamar lejátszódik, de el sem hiszem, hogy ezt látom.
- Mi a fene? - kérdezem hangosan.
- El, jól vagy? - néz rám Bella.
- Te... te ismered Josh Edwards-ot?
-Igen.
Sőt, ma még csókolóztunk is - hallom meg a gondolatait.
Remek! Ezek szerint minden hiába volt. Hiába hagytam magára a legjobb barátnőmet, Josh így is megkörnyékezte. Tudja, hogy nekem sokat jelent Bella, így akar támadni.
Oké! Ha harc, hát legyen harc! Hiába vagy 140 éves, legyőzlek Josh! Megöllek, egyszer úgy is én nyerek!

***

- Hé, minden oké? - nyit be a szobámba Carly.
- Ja. Fogjuk rá - mondom.
- Na, most szépen mindent elmondasz Carly-nak - ül le mellém.
- Okééééé.
Mindent részletesen elmeséltem neki. Egyet viszont kihagytam. A reggel történteket. Azokat se Carly-nak se Cody-nak nem mondanám el. Nem, az nem lenne jó.
- Szóval Josh meg akarja kaparintani a legjobb barátnődet?
- Aha.
- Ez nem jó. Főleg, hogy így a sötét oldal gyarapodna. És szerintem neked sem lenne jó, ha Bella a másik oldalon állna - ölel meg.
-Hát nem.
Már éppen kilépett volna az ajtón, amikor megállítom.
-Várj! Kérdezhetek valamit?
Bólint.
- Te mit tennél, ha valami olyat csinálnál, amit nem szabadna? Ha olyat éreznél valaki iránt, amit nem szabadna? Ha egy varázslat rosszul sikerülne, és te kötődnél egy rossz emberhez? - kérdezem.
- Megtennék mindent annak érdekében, hogy ez másképp legyen. Megtörném a varázslatot és elfelejteném azt a bizonyos rossz embert. De miért?
- Semmi, semmi. Csak kérdeztem.

1. rész - Josh ismét bepróbálkozik

Eleanor szemszöge: 

- Verseny a nagy tölgyfáig? - kérdezem Carly-tól.
- Ó, persze! - vigyorog.
- 3, 2, 1, INDULÁS! - kiáltom.
Egyszerre lövünk ki, majd mind a ketten nyulakat meghazudtoló módon futunk a kijelölt célig. Hát, ez van, ha valaki halhatatlan, és szuper gyorsan tud futni.
- Nyertem! - kiáltok fel örömömben.
- Ó, ez nem igaz! Hányadszorra is győzöl le? - kérdezi nevetve drága barátnőm.
- Nem számolom, de 16 - legyintek.
- Én már túl öreg vagyok ehhez - mosolyog.
- Ó, a te 100 éveddel azért fiatalabb vagy, mint Clak - indulunk el a hatalmas, közös házunk felé.
A mi "klánunk" egy jó nagy villában lakik. Sok-sok győzködés után sikerült meggyőznöm a szüleimet, hogy ide költözzek. Persze Damien és Mark támogatása nélkül sosem sikerült volna.
- Ja, ő a legidősebb köztünk. Kereken 410 éves. De a klánon kívül biztos van idősebb is nála.
- Biztos.
10 perc elteltével megérkezünk a házhoz. Phoenix külvárosában, az erdő mellett van. Erre nem nagyon járnak emberek, tehát nem láthatnak meg minket. Clak és néhány klán béli már elég régóta itt él, viszont az nem mondják meg, mióta.
- Végre itthon. Álmos vagyok - dőlök le a kanapéra. - Többiek?
- Fogalmam sincs - rántja meg a vállát Carly. - De én lezuhanyzom, jó?
Bólintással jelzem, hogy vettem a lapot, Ő pedig felszalad az emeletre. Eltűnése után pár másodper múlva felkapom a távirányítót, és bekapcsolom a tévét.
Azonban semmi értelmes nincs az adókon. Hírek, Ezo tv, szappanoperák, hülye gyerekműsorok, Sportadó.
- Miért nem tudnak valami értelmeset adni az amerikai adók? - kérdezem magamtól.
- Sose adnak semmi értelmeset. Hidd el, én már csak tudom - hallom a hátam mögül.
- Mi a francot keresel itt? - állok fel, hogy szemtől szemben lássam Őt.
- Gondoltam meglátogatlak - vigyorog ravaszul.
- Ha azt hiszed, hogy át állok hozzád, akkor el is mehetsz - fonom össze a két kezemet a mellkasom előtt.
- Előbb utóbb úgyis belátod, hogy ott jobb helyed lenne - lép közelebb.
- Maradj távol tőlem! Én nem állok át a sötét oldalra. Fogalmam sincs, hogy ez neked miért jó. A halhatatlanokat elcsábítod egy jobb élet reményével, de mind csak a talpnyalóid lesznek.
- A legutóbb te sem tudtál ellenállni a csábításnak! - egész testével a falhoz szorít.
- Az akkor volt! Többet nem fog előfordulni - még magamat is nehéz meggyőznöm.
Szavaim ellenére még közelebb hajol az arcomhoz, és már csak pár centi választja el ajkainkat. Pont, mint két héttel ezelőtt.
- Hagyj. Végre. Békén - lököm el magamtól.
- Egyszer majd könyörögni fogsz nekem, hogy átléphess az Én oldalamra.
- Ó, arra várhatsz!
Mondani akar valamit, de ebben megakadályozza az, hogy a bejárati ajtó felől hangok ütik meg a fülét. Mérgesen fújtat egyet, majd a hátsó ajtó felé megy. Még int egyet, a szájáról pedig ezt olvasom le:
Még látjuk egymást! 
- Te meg kivel beszélgettél? - lép be a nappaliba Cody.
- Ó, senkivel. Szerintem kezdek bekattanni és magamban beszélek - hazudok.
A gondolataimat elzárom, nehogy valamelyikőjük is olvasni tudjon az elmémben. Még csak az hiányozna! Se szó, se beszéd felrohanok a szobámba, és ledobom magamat az ágyra.
- Ez nem lehet! - dühöngök.
Két hét. Két héttel ezelőtt sajnos nem voltam ilyen erős, és engedtem a csábításnak. Megcsókolt, én pedig visszacsókoltam. Megtettem. Hagytam, hogy levegyen a lábaimról. Azonban pár másodperc múlva rájöttem, hogy mit is tettem. Ellöktem magamtól, majd elrohantam.
Ó, hogy én mekkora egy hülye vagyok! Josh most már tudja, hogy van gyenge pontom. Addig meg nem áll, amíg az Ő oldalán nem tud.
Nem sokáig elmélkedem, mert megszólal a telefonom. Cher Lloyd - Swagger Jagger című száma megy maximum hangerőn.
- Szia, Damien! - szólok bele, miután meglátom a nevét a kijelzőn.
- Húgi! Mizu? Milyen az élet nélkülünk? - kérdezi és a hangjából azt veszem ki, hogy mosolyog.
- A szokásos. Voltunk kirándulni, vásárolni meg baseball-ozni. Jó az élet, de hiányoztok - mondom egy szuszra.
- Ezen tudok segíteni. Este jön Pattie néni, Paul bácsi, Chris és Julie.
- Ezzel arra akarsz célozni, hogy vacsira menjek oda?
- Kész Sherlock vagy! Hétre légy itt! Szia! - azzal ki is nyomja.
Óriási! Megint magyarázkodhatok anyunak, hogy miért nem eszek semmit. Már így is azt hiszi, hogy evészavarom van.
Na mindegy is! Ha egyszer oda kell mennem, akkor oda megyek. Valamennyi kaját letuszkolok, és már jövök is haza. Fura, hogy már ezt a helyet mondom az otthonomnak, de mit mondjak? Hiszen a szüleim meg fognak öregedni, meghalnak, én pedig örökké élek majd. Azonban, ami a legjobban fog fájni majd a bátyáim elvesztése lesz. Imádom őket, nagyon jó testvérek vagyunk. Legszívesebben átváltoztatnám őket, de ahhoz halál közeli élménybe kell, hogy kerüljenek.

Prológus

Fél évvel ezelőtt:

Utálok egyedül, ilyen hidegben hazamenni. De hát maradtam volna a suliban, amíg Mark is végez? Ó, még azt kellett volna! Így se bírom ki azokat az idióta tanáraimat. Főleg Ms. Johnson-t. Nem csak a tárgya miatt(ami mellesleg az általam mindig is utált történelem)hanem úgy alapból is.
Cody a barátnőjével(akit egyszer sem láttam eddig)ment el valahová, így magamra maradtam.
Jobban összehúztam a cipzárt a kabátomon, és sietősebbre vettem a lépteimet. Utálom ezt a részét az utamnak. Elhagyatott házak, senki sem lakik erre. Csak ez után 3 saroknyira állnak a hatalmas villák, köztük a Knight család nagy luxusháza.
Egy autó. Meghallom egy felém közeledő autó felbőgő motorhangját. Mivel itt nincs járda félre húzódom, viszont alig állok a lábamon a csúszós jég miatt.
A kocsi egyre csak közelít, és nekem nagyon rossz előérzetem támad. De ekkor már késő. Egy hatalmas lökés, és pár fordulás után, amit a levegőben teszek meg, a hideg, és kemény betonra esem.
Mielőtt minden elsötétülne, csak egy nevet nyögök ki.
- Cody!!!
***
Két erős kéz emel fel, és elindul velem valamerre. Nem tudom, hogy milyen tempóban mehet, én csak a süvítő, csípős szelet érzem. Pár másodperc múlva letesz egy meleg és puha valamire, és elmegy.
Hogy ezt csukott szemmel hogy állapítom meg? Elhaló lépteket hallok meg. Gyorsakat.
- Vajon él még? - kérdezi egy fiú.
- Szerinted? Hisz dobog a szíve, te hülye! - csattanást hallok.
Bizonyára rásózott neki egyet a tarkójára.
- Ja! Ami neked már vagy 200 éve dobog, mi? - röhög fel a fiú.
200 éve? Mi? Hol a fenében vagyok? És, és ki hozott ide?
- Akkor most átváltoztatod? - egy lány kérdezte ezt.
Ki akarom nyitni a szememet, de nem nagyon megy. Mintha leragasztották volna. Csak hangokat hallok.
- El fog vérezni. Nincs más választásom. Még akkor is meghalt volna, ha a kórházba viszem - Cody. Ezt ő mondta.
Ezer közül is felismerném a hangját. De kiről beszélnek? Rólam? Meghalok? Átváltoztatás?
Azonban többet már nem hallottam. Elragadott a sötétség, és nem láttam, éreztem vagy hallottam semmit.
***
Kinyitom a szememet, de rögtön vissza is csukom, mert nem bírom az erős fényt. Pislogok párat, és csak utána nyitom ki teljesen a két látószervemet. Körülnézek, de semmi ismerős. Felülök, és csak ekkor ugrik be az, amit álmodtam. De vajon csak álmodtam volna? Ó, hát persze! Akkor nem érezném magamat ilyen jól, életerősen.
- Végre felkeltél! - lép elő egy ajtó mögül Cody.
- Cody! Hogy kerülök ide? Olyan fura álmom volt! - borulok a karjaiba.
- Nem álmodtál....
- Hogy mi?
Leültetett a kanapéra, amin pár perce feküdtem, és elkezdi a mondandóját.
- Nézd, ez hosszú. De egy a lényeg. Elütött téged egy autó. Ha nem érek oda időben, akkor meghalsz. Így is majdnem elvéreztél, de megmentettelek. Megitattam veled az elixírt, így halhatatlan lettél. Örökké élni fogsz......