12. rész - Delilah igazi élete

Eleanor szemszöge: 

- Stefan! - rohanok a nappaliba. 

Az említett személy felkapja a fejét és kérdőn néz rám. Az ölébe dobom a könyvet és megkérem, hogy lapozzon a 14. oldalra. 

- Ööö.... én.... ez..... - makog. 

- Mi az, amit nem mondasz el nekem? - vonom fel a szemöldökömet. 

- Stefan! Kérlek, ez fontos. Eleanor-nak - mondja Carly. 

- Kitől volt a gyerek? Hm? - dobolok az asztalon a körmömmel. 

- Eleanor, az az életed nem olyan volt, mint amilyennek megláttad. Az elméd csupán egy szép emlékké tette. Az a rész, ami Delilah-ból maradt benned nem akarta, hogy tudd mit éltél át. Te nem voltál vér szerinti Woodville. Az erdő szélén találtunk, még csecsemőkorodban. A szüleim úgy neveltek fel, mintha a sajátjuk lennél. Senki nem tudott arról, ki is vagy valójában. 

- Mi? És ezt miért nem mondtad? Hm?..... De a könyvben az van, hogy Josh Woodville-ék leszármazottja - szólal meg Cody is. 

- Hát persze! Azt hitték, hogy az vagyok - mondom neki. 

- Igen ezért. A gyereket úgy neveltük fel, hogy mások azt higgyék, apáé és anyáé. 

- Ki volt az apja? - teszi fel az utolsó, minket foglalkoztató kérdést Dylan. 

Stefan lehajtja és nem akar válaszolni. Én valahogy érzem, hogy itt egy nagy dolog van leleplezendőben. 

- Kérlek, ez nekem elég fontos! - guggolok le elé. 

- Te nem voltál Woodville, de én igen - mondja. 

Hirtelen fogalmam sincs, miért mondja ezt. Ezt eddig is tudtuk, könyörgöm! De aztán leesik. Koppan! A baba édesanyja egy árva, befogadott lány. Az apja viszont..... ő egy nagybirtokos fia, egy Woddville. STEFAN! Szóval akkor ő vér szerint az, akinek mondják, mégpedig az apja jóvoltából. 

- Ezt most nem mondod komolyan, ugye? Nem mondod, hogy TE voltál az apja??? - kiáltok rá. 

- De. Én. Sajnálom, hogy nem mondtam el! - suttogja. 

- Hány éves voltam? Mikor a baba..... 

- 14. 

Rajtam kívül Dylan, Cody és Carly vannak még sokkos állapotban. Leesett állal merednek a kanapén ülő, lehajtott fejű fiúra. A gondolataikból kiolvasva ők is kibuktak kissé.

Haragudni szeretnék, mert átvert. Nem mondta el, azt, amit én nem tudtam. Részben hazudott is, nem? De nem tudok haragudni rá.... valahogy nem megy. 

- És.... mesélsz nekem róla? - fordulok felé. 

- Mason Woodville volt a neve. Rettentően aranyos kisfiú volt, imádott téged. Nagyon sokat voltatok együtt, de amint Henry megjelent inkább a szerelem kötött le, nem a gyerek. Ezentúl a legtöbb időt anya volt vele, meg Rosalie, a nővérem. Teljesen elhidegültél Mason-tól, nem törődtél vele....

- 14 voltam az isten szerelmére! Mit csináltam volna? - kérdezem. 

- Csak ő maradt nekem, azután, hogy meghaltál. Rád emlékeztetett. De ő is meghalt. Szerettem volna megmenteni, halhatatlanná tenni, de már késő volt. Katherine elég sokáig vigasztalt, de nem ért el vele semmit. A szerelmemet is ellöktem magamtól, mert egyszerűen nem bírtam. A fájdalom, mintha szétfeszített volna belülről - magyaráz. 

- Szerelmes voltál Delilah-ba, de ezt még magadnak sem akartad bevallani - mondja elgondolkodva Clark. 

- Igen, így volt. Mason halála után magamba zuhantam. 1604-ig bolyongtam, nem találtam a helyem. Aztán valahol a későbbi New York területén kötöttem ki és remeteként éltem.

***

A szobámban, az ágyamon ülök és a hallottakat emésztem. Delilah Woodville nem is volt Woodville, 14 évesen édesanya lett, Stefan szerelmes volt belé(és ki tudja? lehet, hogy még most is az!), ő és ez a személy én voltam! Előző életemben! 

- Eleanor, bejöhetek? - kopog az ajtómon Stef. 

- Gyere! - sóhajtok. 

- Szeretnék elmondani valamit. Én őt, Delilah-t szerettem, nem téged. Te újjá születtél, már nem ő vagy. 

- Értem, Stefan! - állítom meg, mielőtt kimenne. 

- Igen? - mosolyog rám. 

- Mesélj nekem Mason-ről.... kíváncsi vagyok milyen kisfiú volt - kérem meg. 

- Szívesen. 

Az író szemszöge: 

1518. november 11.: 

- Kisfiú! - fogja meg az újszülöttet Rosalie. 

Delilah mosolyogva néz a csöppségre. Az ő kisfia, az ő vére. 

- Mi legyen a neve? - fordul Stefan a kismamához. 

- Mason Woodville, már régen gondolkodtam rajta. Valahogy éreztem, hogy fiú lesz. 

Rosalie és az édesanyja megmosdatják és bebugyolálják a kisfiút és a szülőknek adják. 

- A szeme a tied - néz Del-re Stefan. 

- Ha felnő biztos olyan lesz, mint te - mondja a lány, és magához öleli Mason-t. 

A családi idill ellenére Del továbbra sem szerelmes Stef-be. Csupán a gyermeke édesapjaként tekint rá. 

- Olyan, mint egy angyal. Egy földre szállt angyal - simít végig a baba arcán Rose. 

- Megígérem, hogy mindig veled leszek. Itt, és az örökkévalóságban - suttogja Delilah.