10. rész - A szökött száműzött

Eleanor szemszöge:

Még most sem bírom felfogni, hogy mit tettem. Ilyenkor jönne jól nekem egy időgép! De nincs!!! Ó, hogy én mekkora egy hülye vagyok!
Most én lettem a szökött száműzött. Ugyanis Fénybirodalomból száműzettem magamat a Sötét birodalomból meg valahogy sikerült megszöknöm.
Gratuláció, Eleanor! Most hova a fenébe menjek? Haza? Oda tuti nem! Anyuékhoz? Á, ott a bátyáim rám találnak!
Egyetlen egy választásom maradt. Felpattanok az egyik padról és elindulok.
Egy óra séta után(ne keltsünk feltűnést!)megérkezek a házhoz. Kissé félve, de megnyomom a csengőt.
- Eleanor! Hát te? - lép ki a házból Mrs. Wilson.
- Jó napot! James-t keresem, itthon van?
- Igen, gyere csak beljebb!
- Köszönöm.
Belépek a házba és csak mosolyogni tudok. Sok emlék fűz ide, de még több az említett fiúhoz. Az édesanyja felkiabál neki, ő pedig azonnal lesiet. Nem érti, hogy miért vagyok itt, de szorosan megölel, majd megpörget a levegőben.
- El! Hát téged meg mi szél hozott errefelé? - kérdezi.
- Nagyon-nagyon szükségem lenne a segítségedre!
- Mondd!

Damien szemszöge:

- Tehát? Hol keressük? - kérdezem türelmetlenül.
- Ha elment Josh-al, akkor sehol. Mi nem mehetünk oda - mondja Cody.
- Akkor mégis mi legyen?
- Damien! El már nagylány! Biztos tud magára vigyázni - próbál megnyugtatni Mark.
- Sajnos ez nem teljesen igaz. Ha Josh közelében van, elveszíti az önkontrollját - szólal meg Carly.
- Miért? - kérdezzük egyszerre.
- Ez hosszú.... annyi a lényeg, hogy sürgősen meg kell találnunk.
- Oké! Hol kezdjük? - pattanok fel.
- El okos, nagyon - szólal meg Mark. - Olyan helyen lesz, ahol biztos nem keresnénk.
- Akkor gondolkodjatok! - mondja Stefan.
- Anyáék kilőve, a nagyiék túl messze laknak, Bellához tuti nem kérezkedik be...... James! -kiáltok fel.
- Ő ki? - kérdezi Dylan.
- A volt barátja.

Eleanor szemszöge:

- Tényleg nem lenne gond, ha itt húznám meg egy darabig? - kérdezem reménykedve.
- El! Szívesen látlak itt... de miért nem a szüleidhez mész?
- Ez... hosszú. Én elmondanám, de nem szabad.
- Értem. Akkor gyere, jó lesz a vendégszoba?
- Tökéletes - mosolygok rá.
Tudom, hogy Mark és Damien nem hülye. Előbb vagy utóbb rájönnek, hogy itt húzom meg magamat. Hiába szakítottam egy éve James-szel, még mindig barátok vagyunk. Igen, mi barátokként váltunk el, és mindig számíthatunk a másikra.
Alighogy James elhagyta a szobát, rossz érzés kerít hatalmába. Itt vannak. Érzem őket. Ha bejönnek magyarázkodhatok.... viszont a Fénybirodalomba így se, úgy se mehetek be.
Egyáltalán miért jöttek utánam?
- El! Gyere le, a bátyáid vannak itt! - hallom meg a földszintről.
Nem megyek le. Nem akarok. Egyszerűen nem megy..... nem tudok. Félek. Rettegek, hogy mi várna rám otthon. Cody minden bizonnyal kiokítana az életről, miközben Carly engem védene. Clark csak rosszallóan rázogatná a fejét, Matt is beszállna és segítene Cody-nak a kiokításomban. Roberta(Clark barátnője, nagyon jóban vagyok vele)nem tudná, mit mondjon/csináljon. Dylan csak ácsorogna csendben, mert nem tudná, hogy kinek az oldalára álljon. A bátyáim meg..... fogalmam sincs.
Úgy érzem őket kellene a legjobban ismernem, de nem. A többiekről kapásból tudom, mit tennének, de ők! Vajon tényleg nem ismerem őket? A válasz erre az, hogy ismerem.
Igenis tudom kik ők, ismerem őket már 17 éve. De nem ebben az életben. Nem ebben a helyzetben.
- Eleanor Marie Knight! Vagy lejössz, vagy mi megyünk fel - mondják a bátyáim.
Lesétálok a lépcsőfordulóba, és csak ennyit mondok nekik:
- Én elszúrtam. Nem való nekem ez az élet. Csak bajt tudok csinálni! Bárcsak lenne ellenszer! Bárcsak olyan lehetnék, mint ez előtt. Többé nem léphetek a Fénybirodalomba. Száműzött lettem!

egy órával később....

Nos kész, ennyi. Elmondtam. Mindent(!!!). Damien és Mark csendben és döbbenten hallgatták a beszámolómat. A kötés-igétől kezdve a Sötét birodalomban tett látogatásomig.
- Te jó édes Isten! - mondja leesett állal Mark.
- És nincs visszaút... nincs ellenszer és örökre ilyen leszek... szerencsétlen.
- Eleanor, kérlek! Te nem vagy szerencsétlen!  Csupán hibáztál, minden ember szokott - ölel át Damien.
- De nem tudom visszacsinálni.... én félek hazamenni - mondom szomorúan.
- Miért? - kérdezik egyszerre.
- Azért, mert félek mit szólnak mindehhez a többiek.
- Ugyan, már! Ők imádnak téged! Te egy olyan lány vagy, aki pillanatok alatt belopja magát az ember szívébe. Mindenki szeret és segíteni akar neked! Most szépen összeszeded magad és előhívod valahonnan a régi Eleanor Knight-ot! Aki nem ijedt meg a nagy kihívásoktól. Aki mindenhez pozitívan állt hozzá. Aki sose adja fel! - mosolyog rám az idősebbik bátyám.
- Rendben.